A liberális sajtó az utóbbi napokban előszeretettel támadta Lázár Jánost, az oktatásról vallott sajátos nézetei miatt. De vajon mit fognak majd akkor szólni, ha ő lesz az oktatás felelőse? Ennek esélyeit latolgatjuk ebben a cikkben.

Mint az már köztudott, 2017 tavaszán köztársasági elnököt választ a parlament. Ennek betöltésére több lehetséges jelölt neve is felmerült, kezdve Vizi E. Szilvesztertől egészen Pálinkás Józsefig, vagyis ezen feltételezések szerint a tudományos életből igazolna elnököt Magyarország, miután a jelenlegi elnök, Áder János világosan kijelentette, hogy nem tart igényt a pozícióra a továbbiakban.

Ám a legesélyesebb jelöltnek mégsem a két professzort tartják, hiszen a köztársasági elnök egyben a nemzet egységét megtestesítő ‘nemzet lelke’ is, amely címre a jelenlegi Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszterénél, vagyis Balog Zoltánnál kevesebben érdemesek manapság. Így lehetséges kinevezése után a miniszteri pozíció megüresedik.

Az a miniszteri pozíció, amely alá a két legérzékenyebb terület is tartozik államtitkári szinten, és amely területek – kétségtelen hiányosságaik okán – az ellenzéki támadások kereszttüzében rendszeresen állnak.

Az egyik ilyen a már a bevezetőben is említett oktatás. A mostani sajtó által felkapott mondataiban azokat a kijelentéseket vetik a szemére, miszerint

a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle. Ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető, és nem tudni, kiállja-e a következő évszázadok próbáját.”

Vagyis a kereszténységet és a nemzeti érzületet, mint két fontos tartópillért nevezett meg – liberális körökben egyik sem számít fancy fogalomnak.

Szerény véleményem szerint az iskola elsődleges feladata, hogy tudást, vagy egészen pontosan tudás iránti vágyat tömjön a nebulók kobakjába, de kétségtelen tény, hogy ez utóbbi kettőre is igen nagy szükség lenne, és ha a gyermek sem otthon, sem a TV-ben nem sajátítja el ennek a jelentőségét, akkor az iskola ezen a téren is betölthet egy érdeklődést felkeltő szerepkört.

Könnyen lehet, hogy az említett mondatok valóban egy elszólást takarnak, hiszen Lázár egy áprilisi kormányinfóján tett már rá utalást, hogy 2018 után nemzeti alaptantervre és a diákok tehercsökkentésére lenne szükség, vagyis erre tett javaslatot Palkovics László oktatási államtitkár – aki egyébként valószínűleg marad pozíciójában, hiszen a kormány joggal lehet elégedett vele.

Ez a 2018-as dátum egyben azt is jelenti, hogy a választások előtt már nincs értelme hozzányúlni a két nagy ellátói rendszerhez, hiszen az egészen biztosan jelentős érdeksérelmekkel jár – főleg ha a kormány továbbra is kitart a népszerűtlen Klik fenntartása mellett.

Szóval lesz mit rendbe tenni az oktatás területén, és Lázár a dinamizmusával és a közigazgatás átszervezésénél, valamint a bürokráciacsökkentés során tanúsított magas munkabíró képességével már bizonyította, hogy képes a feladat ellátására. Ahogy a miniszterelnök mondaná: “a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nincsenek pozíciók csak feladatok”, így a kényes területeket csak a már bizonyított megoldóemberekre lehet bízni. De van még egy terület, amely az oktatáshoz hasonlóan nem volt a frontvonalban, és amely szintén rászorul a teljes átalakításra.

Mi lesz veled magyar egészségügy?

Erre a kérdésre talán még az előzőnél is nehezebb választ adni, annyi tűnik biztosnak, hogy az ágazat folyamatosan forráshiánnyal küzd. Ennek pótlására a közgazdaság szerint két lehetőség kínálkozik.

Az egyik szerint az állam allokál még több költségvetési forintot az egészségügy rendezésére, de ez a nemrég bejelentett járulékcsökkentés mellett – tehát, hogy csökkentik a munkáltatók terheit, és ezáltal az egészségügyre fordítható adóforintokat a gazdasági növekedésért cserébe – kevésbé tűnik jelenleg reális megoldásnak.

A másik lehetőség az egészségügyi piac megnyitása a magánbefektetők előtt. Ez a lépés logikusabbnak tűnhet, hiszen ezáltal külső forrásokat lehet invesztálni a magyarok egészségébe. Ennek mikéntje talány, valószínűleg egy két szintű modell bevezetésével lehet azt a leghatékonyabban kivitelezni, ahol a tb által finanszírozott állami ellátás mellett egy drágább, magánellátás is feltűnhet, mint új szereplő.

Így aztán a tisztán elkülönített szolgáltatások sokkal tisztább feltételeket teremtenek, amely mindenki érdekét jobban szolgálja, pont mint a fogorvosoknál. Ha nekem nem annyira fontos fogaim esztétikuma, vagy nem akarok arra többet költeni, akkor elmegyek az ‘SZTK-ba’, ahol a járulékbefizetéseim miatt további költség nem terhel, vagy elmegyek egy privát szolgáltatóhoz, ahol vállalom, hogy mélyebbre nyúlok zsebemben. Azon túl, hogy így csökkenteni lehetne az orvosok részéről megnyilvánuló – és emiatt az elvándorlás veszélyeit magában hordozó – bérnyomást, ennek a rendszernek lehet egy olyan tisztító hatása, amely megszüntetni a paraszolvencia, azaz hálapénz hálátlan szerepét. Hiszen az orvosok bérhelyzete rendezetté válik, a beteg pedig már érzi kötelességének a csúszópénz átadását.

Erre enged következtetni, hogy az állam 2014-es törvény alapján kiebrudalta a magánszolgáltatókat az állami kórházakból – még akkor is, ha a gyakorlat azért sokszor mást mutat. A teljes igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy ma is működhet Magyarországon magánkórház, csak a feltételek nem éppen a legideálisabbak a működtetésükhöz.

Természetesen az sem egy járható út, hogy bárki, aki nem képes fizetni a magasabb szintű szolgáltatásért, az kimaradjon az egészségügyi ellátásból, így az is fontos, hogy az állami szolgáltatás minősége is folyamatosan fejlődjön. Ennek egyik megtestesülése látszik a bejelentett új kelenföldi ‘szuperkórház’ terveiben, ahol a teljes finanszírozást az állam vállalná, tehát a haszonélvezőinek is az állam polgárainak kell lennie.

Persze az ötlet és a modell nem új, azt már korábbi kormányok is szerették volna megvalósítani. Emlékezetes, hogy a 2008-as népszavazás során a Fidesz, akkori ellenzéki pártként a betegek nagyobb fokú, költségekhez való hozzájárulása ellen kampányolt, méghozzá átütő sikerrel. De az a szociális népszavazás egyrészt a nem a 300 forintról, hanem az abban testet öltő hazugságról szólt. Emlékeztetőül egy videó (4:47-től 5:20-ig):

Másrészt pedig a politikai ellenállás az MSZP közeli Hospinvest terjeszkedése ellen is szólt, amely modell lényege az volt, hogy előremeneküléssel akarták megoldani az átvett kórházak finanszírozását, tehát újabb és újabb banki hiteleket vettek fel azért, hogy újabb kórházak felett szerezhessék meg az irányítást. A gond csak az volt ezzel, hogy a hitel elsődleges célja nem működtetés volt, hanem az újabb forrás bevonása, hiszen a már meglévőket sem tudták rendesen ellátni. Tehát ez egyfajta piramisjáték volt az egészségüggyel, ami nem éppen egy kecsegtető perspektíva. Ugyanakkor kár lenne ezt az egyébként nemzetközi viszonylatban sikeres modellt, a fent már említett előnyeivel együtt elfelejteni csak azért, mert a korábbi kormányok saját meggazdagodási területükként tekintettek az emberek egészségére.

Hogy mi lesz jövő tavasszal, vagy 2018-ban a választások után, nehéz megjósolni. Az biztos, hogy az oktatás és az egészségügy két olyan terület, amely viszonylag gyorsan és viszonylag drasztikus beavatkozást igényel. Ezen beavatkozások pedig egy állhatatos és dinamikus munkatempójú megoldóembert, aki a feladatra koncentrál. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy kézenfekvő megoldás.