agitatio

kitekintés a világra

Mi a baj a liberalizmussal?

Létezik egy zavaros fogalom, amelyet a médiában a szabadság, a tolerancia és az egyenlőség szinonimájaként használják. Talán még azt is tudjuk, hogy Orbán Viktornak nincs különösebben jó véleménye a liberalizmusról. De ha az valóban ennyire pozitív tartalommal bíró ideológia, akkor vajon mi baja lehet vele a miniszterelnöknek? Vagy másképp állva a kérdéshez: mi a baj a liberalizmussal?

Kezdésnek például az, hogy egy hazugságra épül, ugyanis nincs olyan, hogy feltétlen tolerancia vagy önzetlen elfogadás – vagy finomabban kifejezve, de a legnagyobb  jóindulattal is azt mondhatjuk, hogy a liberalizmusnak hamis az emberképe. Olyan van, hogy bizonyos társadalmi csoportokat a hasonló gondolkodásmódjuk, élethelyzetük vagy viselkedésük alapján jobban preferálunk. Ilyen például a nemzeti érzelműek számára a határon túli magyarság, mert a helyzetükből fakadóan lételemük, hogy megőrizzék identitásukat és magyar kultúrájukat, ami által jobban tudnak azonosulni velük azok, akiknek ezek az értékek valóban fontosak. De hasonló okokból kifolyólag találja rokonszenvesnek egy liberális az elesetteknek, vagy kevesebb önérdek érvényesítéssel rendelkezőknek gondolt csoportokat, mint például a hajléktalanokat, melegeket vagy sok esetben már a túlsúlyos embereket is.

A közös vonás itt abban érhető tetten, hogy vélhetően őket is értek korábban sérelmek valamilyen vélt vagy valós hiányosságuk okán, amely meghatározó élményként égett be személyiségfejlődésükbe, és amelyen a mai napig nem tudják túltenni magukat. Ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor a liberalizmus nem más, mint a sértettek vallása. Ezen gondolatmenet folytatásaként azonban az ideológia úgy válik egésszé, hogy bizonyos  magasabb státuszú csoportok, akiknek vélhetően soha nem volt meg ehhez hasonló kellemetlen érzésük, önös érdekből felkaroljak őket, mert politikai hatalmuk társadalmi bázisának a kiszélesítésének lehetőségét látják bennük. Világos, valamilyen komplexusa mindenkinek van, így valójában ők tekinthetők a legnagyobb politikai célközösségnek, csak el kell velük hitetni, hogy egyes tulajdonságaik különböznek az átlagtól, és – ez a legfontosabb – azok alapján a többség megbélyegezte, elnyomta őket – az elnyomás valójában csak annyit jelent, hogy nem kezelték emiatt őket különös elbánásban, hanem ‘csak’ úgy, ahogy mindenki mást. Ez a csoport az, amelyet gyakran csak “körúton belüli” rétegnek neveznek, utalva egyszerre a lakóhelyükre, valamint a magyarországi létezésüknek határára is. Ők azok, akik sohasem találkoztak a társadalom 99%-át érintő valós problémákkal, hiszen egy olyan álomvilágban élnek, ahol csak a hozzájuk hasonló státuszú emberekkel, valamint a gazdag turistákkal találkoznak – de semmiképp sem a mindennapos egzisztenciális kihívásokkal.

Mivel idejük jelentős része nem a megélhetésüket biztosító munkájukkal – és főleg nem az amiatti aggodalmukkal – telik, és mivel a valós, a társadalom döntő többségét érintő problémákkal soha nem is szembesültek, szabadidejük jelentős részét könnyűszerrel fordíthatják roppant érdekes, ám korántsem ennyire hasznos foglalatosságok űzésére, mint pl. az elmélkedés, a bölcselkedés és filozofálgatás az élet ‘nagy dolgairól’. Mielőtt azonban valaki még a gazdagok és értelmiségiek elleni rágalmazásokkal vádolna meg, fontos tudni, hogy ezeknek az eszmefuttatásoknak van egy közös, és nélkülözhetetlen ismertetőjele, miszerint jellemzően mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre futnak ki, vagyis hogy a tökéletes társadalom kialakításának legnagyobb akadálya az emberek egymással szembeni bizalmatlansága. Elképzelni sem tudják, hogy olyan környéken, ahol 2.000 forintért az embert saját otthonában, álmában képesek agyonverni, egészen más jellegű kihívásokkal kell minden nap szembenézni.

Bár ez a csoport meglehetősen kevés tagot tudhat maga között, gazdasági, kulturális – és az esetek többségében politikai – érdekérvényesítő képességük és médiajelenlétük igencsak felülreprezentált, ami miatt könnyedén tudják akaratukat érvényre juttatni. Ennek a status quo-nak a fenntartásához kiváló szövetségest találnak az egyébként csak kihasznált, de korábbi életszakaszukban sértett emberek tömegeiben – mivel a témafelkarolásaik látszólag az ő problémáikat helyezik előtérbe. A probléma elsősorban nem is ebből a kihasználásból származik, hanem abból, hogy politikai támogatásuk növeléséhez, és társadalmi bázisuk szélesítése érdekében újabb és újabb rétegeket próbálnak meg bevonni – vagyis felhívni a figyelmüket, hogy valamilyen ‘hiányosságban’ szenvednek, ami által érzékennyé tudják tenni őket. Ezt a folyamatot nevezzük progressziónak, vagy magyar szóval haladó gondolkodásnak. De ha az embereket egyre több csoportra tagoljuk, és minden egyes csoportosulásnak – pl. kék szeműekre, akiket azért ér hátrány, mert a legjobban az övék van kitéve a nap káros sugarainak – akkor előbb-utóbb mindannyian rendkívül érzékenyek leszünk, ami viszont csökkenti az csak az egymással szembeni tolerancia szintjét (hiszen az én ‘komplexusom’ megélése közben megsérthetem egy másik ember ‘komplexusát’), valamint ellentmondásokba hajszol. Emlékezetes a feministák kiállása a muszlimokért, akik cserébe azonban nem sok hálát tanúsítottak. Ugyanis a liberalizmus alapelve elvileg az lenne, hogy mindenkit egy nagy mindenki-mindenkit-szeret gyűjtőernyő alá terel, ahol a tagok egymás különbözőségeitől függetlenül megvédik egymást, például mint az LMBTQIA közösségek. Azonban történt egy apró rendszerhiba a számításban, ugyanis aki teljesen átszellemül és megadja magát a progresszív liberális értékrendnek, az onnantól kezdve a saját világában mindenkire kiterjeszti azt, függetlenül attól, hogy az az illető vagy csoport ezt mennyire akarja, vagy függetlenül attól, hogy egyáltalán mennyire viszonozza ezt a kéretlen szimpátiát.

A progresszió másik problémája, hogy soha nincs vége, nincs olyan, hogy elég. Hiszen ha holnap egy új érdekszervezet alakul, például az embertestbe született zsiráfok, akkor őket mi alapján lehetne kizárni az ‘elesettek’ köréből? Ennek következtében egy olyan jövőbeli társadalom képe sejlik fel, ahol nincsenek megértők és elfogadók, csak az elfogadásért egymással versengő közösségek. Ez így a ma Európájában egyelőre még nevetségesnek hathat, de nincs különösebben sok okunk a nevetése. És nemcsak azért, mert Amerika ebben a kérdésben jelentősen ‘előttünk jár’, hanem mert a mai viszonyok között jelenleg nincs is lehetőségünk megállítani ezt a progresszív folyamatot. Bármilyen erre irányuló kísérlet végül felőrlődik a liberálisok ‘érvkészletén’, amely a moralizáláson nyugszik, ami sokkal rosszabb lenne, mintha a racionalitáson. Hiszen a racionalitással szemben lehet érvelni, a moralizálás pedig olyan mint a vallás – a sértettek vallása, ugyebár -, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokból ered. Hiszen ki merne úgy kritizálni bármilyen ideológiát, ha annak képviselői ezek mögé a sértett társadalmi csoportok mögé bújik, másodszor is kihasználva őket? Mert ha ma én azt mondom, hogy a kormány célja a társadalom számára leghasznosabb emberi közössége támogatása, ezért nem támogatom a melegházasságot, akkor homofób vagyok. Ha azt mondom, hogy a férfiak és nők bár a törvény előtt mindenkor egyenlőek, de mégsem tekinthetőek azonosnak, hiszen szükségszerűen kiegészítik egymást, akkor szexista vagyok. Ha pedig azt mondom, hogy nem akarok az országomban több milliónyi olyan embert, akikről nem tudom, hogy milyen szándékkal jöttek, akiket nem ismerek, de nem is hajlandóak semmit sem tenni azért, hogy megismerhessem őket, akkor pedig rasszista vagyok. Figyelmes olvasónak feltűnik, hogy a megbélyegzés logikája ugyanaz, éppen ezért lehet őket egy csokorban is kezelni, amelyre csokorra a leggyakoribb kifejezés az, hogy kirekesztő. Fontos látni, hogy kirekesztő mindenki lehet, aki bármilyen kérdésben nem osztja a liberálisok fundamentalista nézeteit. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ők tekinthetők a legnagyobb kirekesztőknek, hiszen bármikor bárkit kirekeszthetnek. Na de ki dönti el, hogy ki számít kirekesztőnek és miért? Ezekre leginkább a hatalmi érdekeiktől vezérelt ‘körútiak’ által felhergelt csoportok tartják magukat önkényesen a legalkalmasabbnak, és amely csoportokat SJWs-nek (social justice warrior), vagyis társadalmi igazságosság harcosainak nevezhetjük. Hogy a harcot mennyire komolyan gondolják arról az alábbi videó tanúskodik. Már csak az a kérdés, hogy valóban ilyennek kellene elképzelnünk a tolerancia, a szabadság és az egyenlőség bajnokait?

Previous

Amikor az index leépíti a társadalmi normákat

Next

Közösségi finanszírozás: a láthatatlanság új fegyvere

1 Comment

  1. Demis Castro

    “Mivel idejük jelentős része nem a megélhetésüket biztosító munkájukkal – és főleg nem az amiatti aggodalmukkal – telik, és mivel a valós, a társadalom döntő többségét érintő problémákkal soha nem is szembesültek, szabadidejük jelentős részét könnyűszerrel fordíthatják roppant érdekes, ám korántsem ennyire hasznos foglalatosságok űzésére, mint pl. az elmélkedés, a bölcselkedés és filozofálgatás az élet ‘nagy dolgairól’. ”

    Hadd kérdezzem meg: A T. Szerző mivel szeretné tölteni a számára ezen a bolygón rendelkezésre álló időt?
    Továbbá:
    Mit szeretne, hogy a többi ember mivel töltse a számukra kiszabott rövid, kábé 80-90 évnyi életet?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén