Akik az Eb-n nyújtott alázatos és káprázatos teljesítménybe – amelynek néplélekre gyakorolt jelentőségét a megbénult belváros is mutatja – is a politikát szeretnék belelátni, azoknak van egy rossz hírem: a sikert követően a kórházak helyén is stadionok fognak épülni, a keretbe csak Orbán jóváhagyásával lehet bejutni, a taktikai felállást pedig maga Habony Árpád mondja tollba.

A mai nap is a magyar válogatott Ausztria ellen kivívott győzelméről szólt. Ez képezte minden beszélgetés alapját és ezt harsogta a sajtó is, beleértve még a 444-et is – itt természetesen azért nem az óriási és hirtelen jött fociszeretetről van szó, hanem sokkal inkább az játszhatott szerepet a szerkesztési gyakorlatban, hogy a mindent átható eufória-vonatra ők is felszálljanak, ha már olvasóközönségük gyakorlatilag megszállta a 4-6-os vonalát.

De természetesen nem volt mindenkinek önfeledt a siker után érzett öröme:

“Egy meccset nyertek… ennyi…. szép és jó… de ez az eufória….”

“De az nem lehet, hogy Putyin elkezdte zsarolni az osztrákokat, hogy nem lesz gáz, ha a pincsije nem kap legalább egy győzelmet? Ez sokkal hihetőbb!”

“Ha kicsit kívülről nézi az ember, az EB eddigi legszarabb meccse volt, egy szörnyen gyenge osztrák csapat miatt. Ahhoz képest gyenge, amit mondtak róluk.”

“fizethetitek tovabb a stadionmaniat luzerek de orujjetek csak szanalom”

“Az EB-t nem nézem, mert nem látom a “nemzeti” foci értelmét…(mondjuk ha kiesik a magyar csapat akkor lehet jövök majd röhögni a kesergő jobbos csürhén :))) ennyi öröm nekem is jár :)) )”

És a sort még hosszasan lehetne sorolni. Hasonló logika mentén, de végre személyes tapasztalatom is volt a témában. Ma délután a véletlen folytán az egyik olyan kollégámmal ebédeltem, akivel korábban lényegében csak a köszönésre szorítkozott a kommunikációnk.

Amikor a kínos csöndet oldandó, feltettem neki a kérdést, hogy “na és mit szólsz a tegnapi meccshez?”, láttam az arckifejezésén az undort és az ilyenkor megszokott jolly joker hagyta el a száját: “nem szeretem, amikor a fociba belekeverik a politikát”. Eléggé tanácstalannak véltem, amikor szembesítettem vele, hogy igazából ő volt az, aki beemelte a politikát a beszélgetésünkbe. Majd jött a korrekció: “igen, de a vízilabda és az úszás”. Igen, ezek valóban fontos sportágak – bár ha emlékezetem nem csal, akkor mostanában az úszás ellen is keresztesháborút indítottak -, de koránt sem vonzanak annyi érdeklődőt, mint Európában például a foci vagy Amerikában a kosárlabda vagy a baseball.

Ne áltassuk magunkat, a fanyalgóknak nem az orbáni fociszeretet miatt derogál a labdarúgás, hanem amiatt, amit tulajdonképpen képvisel: alázat a felkészülésben, tisztesség a küzdelemben, dicsőség a győzelemben és méltóság a vereségben. Játékos elsajátítása az élet tanításainak, amely végén az egyének csapattá, a csapatok pedig közösségekké válnak.

És ha a kitörő eufóriára a 44 évnyi megvonás mellett egy másik magyarázatot is akarunk találni, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez tíz nappal a trianoni tragédia emléknapja után történt, így azt hiszem ez valóban egy méltó eredmény az új kezdet hírnökéhez.