Épp ma 100 éves a nemzetközi nőnap, amelyről sokan nem tudják, hogy harcos, munkásmozgalmi eredetre tekint vissza, amelynek célja a női egyenjogúság elérése volt. Mivel kitűzött célját elérte, ezért azt gondolnánk, hogy ez a nap a feminizmus örömünnepe lehetne, de nem. Az szocializmus eszmei örökösei képesek ebben is kifogásolnivalót találni, és a virág elfogadásának bojkottjára szólítanak fel. De akkor meg tényleg kinek kell még ez az egész?

Természetesen a válasz roppant egyszerű: azoknak a nőknek és férfiaknak, akik nem kívánnak asszisztálni a nemek közötti, mesterségesen kirobbantott társadalmi vitához. Akik egy szál virágot és néhány kedves szót nem akarnak többnek látni, mint ami; tehát a társadalom egészségesebb és önbizalommal rendelkező felének.

Mindennapi életünket sajnos egyre inkább átjárja a politika, így nem lehetünk naivak, muszáj felkészítenünk magunkat minden olyan kérdésre, amellyel a társadalmi rendet átszabni akarók próbálkoznak. Nincs ez másképp sajnos egy olyan egyszerű, ám annál kedvesebb gesztus esetében sem, mint egy szál virággal való köszöntés egy erre kijelölt napon. Ez a feministák szemében maga a megtestesült szexizmus, és a  férfiuralom. Ennek a látszólag érthetetlen, felesleges, ám annál fárasztóbb támadásnak a célja, hogy tovább feszegesse megszokott értékrendünk határait, és új frontokat nyisson az együttélés kultúrájában. Így tehát a feminizmus sem tekinthető másnak, mint a liberalizmus egyik alágának, amely végső soron ugyanazért a célért küzd.

 De lássuk ezt egy feminista újságíró saját megfogalmazásában:

A köszöntőkből úgy tűnik, ma a virágot azért kapjuk, mert szépek vagyunk, törékenyek, mert szültünk, gályázunk a családért, mert dolgozunk, és közben végezzük a házimunkát. A virág tehát elismerés azért, mert tesszük, ami a nő dolga.
Mondhatni azért, mert beteljesítjük a női princípiumot, mert felvállaljuk, megéljük és elfogadjuk azt a szerepet, amit készen kapunk a társadalomtól. Azt a szerepet, ami gyerekkorunk óta ott lapul minden rózsaszín hajgumiban, műanyag kiskonyhában, a sorsát passzívan kiváró királylány történetében. A szerepet, ami ott van a szülő féltő tekintetben, minden ilyet a lányoknak nem illikben, minden hagyd csak, ezt a fiúk jobban tudjákban. Benne van mindenben, amit szinte automatikusan közvetít felénk a családunk, a pedagógusaink, a barátaink, a munkatársaink. Benne van mindenben, amit a hagyomány és az érték szavakkal szentesítünk. Mindenben, amit mi is mutatunk a gyerekeinknek. Hiszen mind tudjuk, hogy milyennek kell, vagy legalábbis milyennek kellene lennie egy nőnek.(…) A szerepeink ugyanis behatárolják nemcsak az elfogadható viselkedések, de az elfogadható érzelmek körét is, megszabják, mit tehetek, hogyan érezhetek, mit gondolhatok, és ezzel azt is, milyen lehetek.

A készen kapott szerepek olyan valóságot kreálnak, amelyben tényleg nincs esélyem másnak lenni. Nincs esélyem élni a saját életem. A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott. Nőnapon ezt a szerepet stabilizálod, ezt betonozod be, e köré vonsz védőfalat virágból és csokiból. Mindezt persze látszólag kedvesen, jóindulattal. De miközben te elvileg csak kedves vagy, csak tiszteletet akarsz kifejezni, fenntartod a rendszert. Benne tartasz a szerepemben. Egy szerepben, amit ha nem kérek, talán te sem leszel már olyan kedves. (…) és nem kell a virág. Ha mindenképpen adni akarsz, add olyannak, akinek valóban hálás vagy valamiért. Aki azért érdemli meg a figyelmességet, amilyen ember, és nem azért, amilyen szerepet húzott rá a társadalom.”

A szerző panaszkodik, hogy nincs esélye élni a saját életét, mert a társadalmi elvárások korlátok közé szorítják, de kérdem én, mégis milyen szerepre vágyna? Szembe kívánna menni minden elemi szintű ösztönnel, és megtagadná az anyaságot, mert a gyerek a férfiak eszköze az elnyomásra? Valóban elfogadhatatlannak tartja, ha a társadalom nem nézi jó szemmel, ha az értékteremtő alkotás helyett, csupán az önpusztításra koncentrálna? Az lenne a saját élete, ha férfiak nem törnék magukat lépten-nyomon, egymást olykor túllicitálva, hogy a kedvében járjanak? Az az igazság, hogy ilyen életet már ma is élhet saját elhatározásából, ha valóban ez jelenti számára a boldogságot. A ‘szereptelenség’ szerepét már betöltötték, csupán nem nézik jó szemmel. De nem azért, mert a társadalom ennyire kirekesztő lenne, hanem mert kinek kellene egy ilyen partner?

A feminizmus lélektana

A társadalmi szerep kényszere azonban nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is helyeződik. Nekik kell biztosítaniuk azokat a feltételeket, amelyek a család biztonságát garantálják – vagy adott esetben egy szál virággal kell kedveskedniük. Az érett férfi számára ez a kényszer inkább csak illem, s mint ilyen, szívének kedves. Vagy tényleg nem azt várják el tőlem a feministák, hogy fiamat a nőkkel szembeni tisztelettudásra neveljem, hiszen azzal csak belekényszerítem egy szerepbe? Kár, hogy a társadalmi szerep a gyakorlatban nem más, mint az együttélés íratlan szabályainak gyűjteménye, amelyet most újra akarnak szabni.

A feminizmus nem a nőkért van, hiszen a nők döntő többsége nem ellenséget, hanem partnert lát a férfiakban. A feminizmus csak bizonyos, azonos gondolkodású nőkért van, akikben az egyetlen közös, hogy utálják a férfiakat. Éppen ezért a feminizmus lényege az örökös ellenségképzés és bűnbakkeresés, ahol minden probléma eredője egy nehezen értelmezhető, elvont fogalom, amelynek a patriarchátus nevet választották. Ezt állították gondolkodásuk középpontjába, és ehhez próbálnak megragadni minden alkalmat, hogy a többség véleményét túlharsogják.

De csak a gyenge próbálja a leghangosabb sikítozással, egyenlő bánásmódra való szakadatlan hivatkozással érvényre juttatni saját akaratát. Ennek hatásos eszközeit az intelligensebbek, a tapasztaltabbak és érettebbek már rég megtanulták. A nők esetében az a női praktikákban ölt testet, amellyel könnyedén befolyásolni tudják választott párjukat akár úgy is, hogy annak arról fogalma se legyen, és amely képességeknek egy tipikus feminista igencsak híján van. A darwini evolúciós gondolatban ez az azóta igencsak népszerű formában szerepel: “A túlélés nem a legerősebb, de nem is a legintelligensebb fajnak adatik meg, hanem annak, amelyik leginkább képes alkalmazkodni a változásokhoz.” Kissé nehezen tudnám elképzelni, hogy a kevésbé fényes tollazatú zebrapinty a leghangosabb lárma csapásával érvényre tudná juttatni akaratát. A figyelmet persze fel tudja kelteni, de ettől nem lesz vonzóbb, inkább csak taszítaná a hímeket.

Az ember is hasonlóképpen működik – legalábbis annyiban, hogy mindenképpen érvényesülni szeretne. Persze van, aki szerencsésebb, és pusztán megnyerő küllemének köszönhetően olyan lehetőségek ajtajai nyílnak meg előtte, amelyről mások álmodni sem mernek. Aztán vannak azok, akik valamiben különösen tehetségesek. Az ő jövőbeli lehetőségeiknek csak szorgalmuk, illetve annak hiánya vethet gátat. A leggyakoribb csoportot persze az átlagosak alkotják. Az ő kitörési lehetőségük tekinthető hagyományosnak, amennyiben a tanulás révén próbálnak előrébb haladni. Aki mindezen tulajdonságoknak híján van, még neki sem kell elkeserednie, bár az ő hálója lényegesen kisebb. Ellenben tudja ezen hiányosságait ellensúlyozni kiváló humorával, vagy pusztán odaadó kedvességével. Megfigyelhetjük, hogy bár az életstratégiák és módszerek eléggé eltérőek, azért a cél ugyanaz: a párválasztás. Vagy ahogy Freud mondaná “vágyom, tehát vagyok”.

Az a személy, aki hiányt szenved az összes felsorolt tulajdonságból (tehát se nem szép, se nem okos), és még a változáshoz (tehát a környezethez való alkalmazkodáshoz) is lusta, annak már csak a legkönnyebb megoldás marad hátra, a bűnbakkeresés. Ezt pedig a patriarchátusban meg is találtak.

 A nők jogainak fontossága

Persze egy percig sem akarom azt állítani, hogy ne lennének fontosak a nők jogai, csak már a világ fejlettebb részében szerencsére sikerült őket kivívni. Hiszen a nőket is megillett minden olyan jog, ami a férfiakat is, sok esetben talán több is. Nem egyszer láttam felháborodni a magát nyíltan feministának valló nőt azon, hogy a férfi társa nem engedi be maga előtt az ajtón, vagy hogy nem viszi a táskáját. Tessék eldönteni, ha a kötelezettségek nem kellenek, akkor a privilégiumok sem járnak. Vagy ha tényleg példát szeretnének mutatni, akkor javaslom, hogy kövessék a francia elnökjelölt, Marine Le Pen példáját, aki libanoni látogatása során utasította vissza a főmufti követelését, aki hidzsáb viselésére akarta kötelezni.

Marine Le Pen

Az igazi nőjogi harcos, Marine Le Pen. Forrás: www.facebook.com/RealBenGarrisonCartoons

Tehát a további küzdelmet fontosnak tartom, csak nem éppen Amerikában vagy Európában, ahol a jog előtti egyenlőséget előszeretettel keverik össze az azonossággal, pedig a kettő nem ugyanaz. Egyenlőnek már régóta egyenlőek vagyunk, ám azonosak sohasem leszünk, mert szükségszerűen kiegészítjük egymást. Vagy legalábbis kiegészítenénk, ha rendelkeznénk párral. Amíg viszont nem, addig marad az elfojtott frusztráció és gyűlölet.

Sajnálatos rossz hír, hogy mostantól ilyen nemtelen vitákra kell készülnünk, főleg úgy, hogy a másik elnyomó és szexista ünnepnap is előttünk áll. Annyi különbség mindenképpen van, hogy biológiai értelemben célcsoportnak számítanak, hiszen a feministák is nők, de a gyermekáldás csupán egy elnyomó férfi eszköz, így már előre rettegek az anyák napi cikkektől.