Már azt gondolhattuk, hogy véget értek az ’56-os megemlékezések körüli botrányok, amikor jött a hvg hírhedt liberális publicistája Tóta W. Árpád, és olyat tett, amit előtte még nem sokan mertek megengedni maguknak: őszintén  elmondta a liberális tábor idáig is sejthető, ám nyilvánosan senki által fel nem vállalt véleményét a történelemről, a magyarságról. 

Az, hogy a Tilos Rádióban fejtegetett véleménye csupán elszólás, vagy egy tudatos kinyilatkoztatás volt tulajdonképpen nem is számít, hiszen a történet legfőbb tanulsága az, ami kicsit közelebb visz a liberálisok valódi viszonyulásához a magyar nemzet történelem iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy korábban is írtam, ’56 a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még nemzetközi viszonylatban is okoz némi visszhangot. Történt ugyanis, hogy a forradalom kitörésének 60. évfordulója alkalmából az orosz állami hírtelevízió relativizáló műsorral állt elő a szabadságharcról és annak vérbefojtásáról. Válaszul a külügyminiszter behívatta az orosz nagykövetet, akivel hosszasan elbeszélgetett. Ez idáig minden formalitásnak megfelelő, és sok meglepetést nem is okoz. Ahogy meglepetést az sem okoz, hogy 60 évvel a történtek után, az orosz fél megpróbálja átértelmezni az októberi eseményekben betöltött szerepét. Bár a legkisebb mértékben sem támogatom a történelem hamisítására vonatkozó törekvést, de mégis megértem. Meg tudom érteni, ha egy nemzetnek nem tetszik az elnyomó és agresszor szerepe, amelytől bármilyen eszközök által is, de szabadulna.

Amit viszont nemcsak, hogy nem támogatok, de a legkisebb megértést sem tanúsítom iránta, ha a saját nemzetünk tagjai akarják, vagy próbálják az identitásképző közös múltat a saját eltorzult képüknek megfelelően átfesteni. Ezt a koránt sem dicsőséges sort nyitotta meg Havas Szófia, akinek volt bátorsága azt állítani ’56 hőseiről, hogy “börtönből szabadult nyilaskeresztesek voltak, akik házról házra jártak és vadászták a zsidókat”. Ugyanakkor nem először volt alkalmunk megcsodálni az egykori képviselő sajátos emlékezetpolitikai törekvését, ugyanis azt már 2007-ben is közkinccsé tette. Akkor az MSZP nem függesztette fel tagságát, még csak etikai eljárás sem indult ellene. Mondjuk furcsa is lett volna, ha az utódpárt ilyen formában tagadta volna meg korábbi tetteit. Ma már persze belengették a pártból történő kizárást is, hiszen az azóta eltelt közel 10 évben az MSZP immár az 56-osok eszmei utódjainak szerepére pályázik, ami kissé nehéz lenne ilyen terhelt személyekkel. Ugyanakkor a politikusnak is van látszólagos mentsége beteges fantazmagóriáira, hiszen édesapja – bizonyos Horn Gyula testvére – a forradalom alatt vesztette életét, amikor elütötte egy teherautó – bár kislánya szeret apjára mártírként tekinteni, aki a Szovjetunió eszmeiségért áldozta életét. Hát, lelke rajta.

Ilyen családdal persze nem nehéz bomlasztani a magyar nemzet egységét, pláne ha a forradalom elnyomói oldalán álló családnak, a diktatúrában felépített hatalmi hálónak köszönhetően olyan befolyásos képviselői is vannak, mint az egykori miniszterelnök Horn Gyula, aki így vélekedett a szabadságért az életüket áldozó pesti srácokról: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – egy miniszterelnöktől korrekt az ilyen kijelentés, mintha nem is lett volna rendszerváltás.

Egy újabb ideológiai eredetű támadás

És akkor eljutottunk a bevezetőben szereplő Tóta W. korántsem meglepő, ámde annál sokkolóbb kijelentéséhez. Ő, mint a magyar értelmiséget képviselő, így annak véleményét a kérdésben megtestesítő publicista állítja egy társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, ámde a médiában annál inkább felülreprezentált eszme – amely célját tekintve tulajdonképpen a kommunizmus világát hivatott továbbörökíteni –  érdekében a legmegdöbbentőbb nyilatkozatot a magyar forradalomról. Tóta W. értelmezése szerint Nagy Imre, és a teljes forradalom kultusza annak köszönhette jelentőségét, mint ahogy idézem:

ne kerülgessük a kását, azért mert nem volt zsidó

– így gyalázva meg a teljes rendszerváltást, és annak szimbolikus eseményét, Nagy Imre újratemetését, és Kádár János halálának egy időben történő bekövetkezését. És mindezt csak azért, hogy beteges ideológiájának érvényt szerezhessen. Ha komolyan vesszük a kijelentés üzenetét, akkor világossá válik, hogy ma Magyarországon mindenkinek szégyellnie kell magát, aki nem zsidó. Az antiszemitizmus vádja tehát már nem csak azokat éri utol, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem azokat is, akik olyan embert mernek kedvelni, aki nem az. Érthetetlen, soha senki által nem merült még fel ennek az igazán fontos kérdéskörnek a tisztázása egyetlen történelemórán sem, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is érdekel. Nem érdekel ha az volt, az sem ha nem, az érdekel amit tett, vagy amit tenni akart a magyar nemzet előrejutásáért. Szánalmasan gerjesztett mesterséges vita ez, ami méltatlan október 23. emlékezetéhez. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy minden érdemi vita elől a zsidókérdés felhozásával menekülnek el, de ilyen szintetikus és természetellenes módon még soha senki sem próbálta ékként beverni a magyar nemzet társadalmi csoportjai közé.

A legrosszabb, hogy minderre még büszke is, hiszen – ahogy mondja – az a célja, hogy elkezdje azt a diskurzust, ahol nem csak szuperlatívuszokban lehet beszélni 1956-ról. Amit ezzel Tóta mond, azzal tulajdonképpen aláássa a nemzeti konszenzust a témában, és a sokszor szánalmasan, cinikus mosollyal emlegetett nemzeti minimum, az egyetértés közös pontja elé gördítve ezáltal újabb akadályt. A szokásos diktatúra, sajtószabadság elnyomása és fasizmus vádjai tehát ismét előkerültek, de már nemcsak egyre halkuló hangokon, hanem egyre kifacsartabb és lehetetlenebb módokon. Ne feledjük, a háttérben a hatalomból történő folyamatos kiszorulás és sértődöttség áll, ugyanis nagyon nehezen viselik, ha társadalmi támogatottságukhoz képest érthetetlen mértékben felülreprezentált képviseletük visszaszorulóban van mind a médiában, mind pedig a közéletben.