Sokan azt gondolják, hogy Donald Trump elnökké választásával a politika egy új korszakba lépett. A korábbi hagyományos politikai témákat és megoldásokat felváltották a celebvilágból ismert, népszerűségért vívott csatározások és eszközök. Bár megítélésem szerint a jelenség valós, de a PR ügynökségek által megálmodott celeb politikusok sokkal inkább a liberális oldalra jellemzőek.

A 21. század legnagyobb emberi értéke a népszerűség. Teljesen mindegy, hogy egy kereskedelmi TV-k által a közbeszédben tartott klasszikus celebről, vagy egy önerőből több 100 ezres követővel rendelkező insta-celebről beszélünk. A lényeg a népszerűség, a követők száma. Azt ugyanis a hirdetőknél aprópénzre lehet váltani. Azonban ha ez így van, miért pont a legnagyobb hatalomért, és ezáltal a legnagyobb pénzért vívott politikai küzdelemben lennének más szabályok?

A politikus népszerűségért vívott harca különben is egykorú az emberiséggel. Az vezet, akinek valamilyen okból kifolyólag több követője van, ez tiszta. A mesterségesen gerjesztett társadalmi változások azonban egy olyan politikusi rétegnek teremti meg szándékosan az utat, amely ellentmond a józan ész minden szabályának. A média által sulykolt új értékeink egytől egyig liberálisak. A cél világos: olyan világot kell teremteni, ahol kinézik a közösség azon tagját, aki nem az újonnan meghatározott – azért nem írom, hogy kialakult, mert ez a szó általában egy organikus folyamatot feltételez – értékrendet tekinti normának.

Számos ilyet ismerünk a mostanában erőltetett metoo-kampánytól kezdve a melegházasságon át egészen a bevándorlásig. A lényeg, hogy az újonnan kialakult értékrend követőinek politikai érdekképviseletre van szüksége. De az nem lehet akármilyen. A liberális tanítások annyira belénk plántálták az egyén fontosságát, méltóságának sérthetetlenségét, hogy a legkisebb konfliktusos helyzettől is azonnal görcsbe rándulna a gyomrunk. Az új önvédelmi reflex nem a megoldás sokszor valóban nehezebb keresése, hanem az érzékenység kinyilatkoztatása, hiszen az sokkal egyszerűbb. Na már most, az új emberi prototípusnak újfajta beszéd is kell, hiszen azt tanították neki, hogy az ő érzéseinél nincsen fontosabb a világon. Mivel azonban mindenkinek ezt tanították, így nem lehetséges úgy képviselni valakinek az érdekeit, hogy közben másokét megsértsem. Éppen ezért örvendhet most akkora népszerűségnek a konformista simulékonyság, ahol nem az nyer, aki a legjobban képviseli sajátja érdekeit, hanem aki úgy képes lehozni egy hivatalos beszédet, hogy közben senkinek sem lép a tyúkszemére.

Azonban néha túltolják ezt a szerepet. Mint ahogy ezen a felvételen is, ahol Trudeau kijavítja a kérdezőt, amikor az ‘mankind’-ot (emberiség angolul) említ, és helyette a politikailag sokkal korrektebb ‘peoplekind’-ot emeli be a beszélgetésbe, amivel persze a közönség tetszését azonnal elnyerni (az említett részt 0:43-tól lehet megtekinteni):

A ‘peoplekind’-dal természetesen nem az a legnagyobb baj, hogy ilyen szó nem létezik. De még csak nem is az, hogy ez egy gendersemleges kifejezés, – a man ugye az angolban férfit jelent -, hanem hogy már feltalálták a ‘mankind’ semleges változatát, az a neve, hogy ‘humankind’ (ugyanúgy emberiséget jelent), csak úgy tűnik, hogy a nagy megfelelési kényszerben valahogy kimehetett a fejéből. Azonban ha Trudeau valóban akkora feminista, emberjogi harcos stb. lenne, mint ahogy állítja, akkor nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen ‘fontos’, modern nyelvi eredményre ne emlékezne. Ez pont olyan, mint hogy egy liberális soha nem mondaná azt a mai európai helyzetre, hogy bevándorlási válság, hanem mindig és következetesen a menekült szót használná. Jelen esetben a showman kicsit talán túljátszotta a ‘nem bántom meg senki érzéseit’ szerepét.

Ahogy az is nehezen elképzelhető egy elkötelezett, nem pedig megtervezett progresszívtól, hogy feministaként így bánjon egy nővel, ahogy az az alábbi videón látható:

Persze ez korántsem a világ legnagyobb bűne, ám amikor arra építed fel politikai karrieredet, hogy feminista vagy, mert éppen arra van kereslet, akkor nehezen elképzelhető, hogy 1) észre sem véve így fellöksz egy olyan embert, akit pont az ilyen ‘elnyomásoktól’ védesz, 2) a történtekről ügyet sem vetve úgy mész tovább, mint aki jól végezte dolgát.

De a kitalált PR-ember imázsát egyáltalán nem cáfolja az a kép, amely kialakult róla. Hiszen ha egyetlen dolgot kellene róla mondani, akkor az az lenne, hogy ő Fidel Castro fia a színes zoknis miniszterelnök. Kiváló szakemberek veszik körbe, akik pontosan tudják, hogy a marketing lényege birtokolni egy szót a vevők – jelen esetben szavazók – fejében. A probléma nem is a divatról alkotott véleményével van, hanem sokkal inkább azzal, hogy ezt a fajta véleménynyilvánítást tekinti politikának.

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a muszlim szavazóinak kedveskedik Ramadan idején. Forrás: www.macleans.ca

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Trudeau, ahogy a meleg szavazóinak kedveskedik a Pride idején. Forrás: www.thetimes.co.uk

Azonban ez idáig bocsánatos bűn, hiszen a célközönségének valahogy meg kell hálálni a szavazatokat, ám amikor komoly politika kérdéseket a ripacskodásával akar megoldani, az azt hiszem nem igazán államférfihez méltó viselkedés.

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a .... Forrás: https://i.ytimg.com

Trudeau Merkelnek mutogatja zokniját a NATO-csúcson 2017. május 25-én. Forrás: https://i.ytimg.com

Európai példák

A haladó liberális vonatról persze Európa sem maradhat le, a mi kontinensünkön is van olyan ország, ahol fontos szerepet tölt be egy fiatal, jóképű, és ezáltal könnyen eladható politikus. Ez pedig nem más, mint Emmanuel Macron, a nemrég megválasztott francia elnök. Az ő esete annyiban más, mint kanadai kollégájáé, hogy ő felismerte, és kihasználta a helyzetet. Ugyanis egy hosszú és rendkívül népszerűtlen elnökség után a francia baloldal az összeomlás szélére került, már szinte minden lehetőség adott volt a hagyományos jobbközép váltópártnak a hatalom megszerzésére, ám a kampányban előkerült korrupciós botrányok a konzervatív jelölt népszerűségét is megtépázták. Néhány hónappal a választások előtt ott tartottak a franciák, hogy az egyetlen talpon maradt, és jelentős politikai pártot maga mögött tudó jelölt a szélsőjobboldali Marine Le Pen volt. Ez a lehetőség rémülettel töltötte el őket, így inkább bizalmat szavaztak egy idáig viszonylag ismeretlen és párt nélküli, ám megnyerő küllemű fiatal férfiúnak. Ezt azóta valószínűleg már ők is megbánták, ugyanis a választásokat követő második hónapban már 10%-kal kevesebben szimpatizáltak vele – ez rekordmértékű népszerűségi zuhanás.

Mint ahogy Trudeau-nál sem, úgy Macron esetében sem lehetünk benne biztosak, hogy az általa eljátszott szerep lényének valós vonása lenne. És itt most nem arra gondolok, hogy egy politikus megjátssza magát – azt hiszem ez eléggé természetes -, hanem, hogy az általa képviselt értékek nem a személyes meggyőződését tükrözik. A hitelességét kétségkívül legjobban kikezdő kérdés nem a szakmai hozzáértésének erősen megkérdőjelezhető mivolta, hanem sokkal inkább a mai napig fekete lyukként értelmezhető viszonya a nála 24 évvel idősebb feleségével.

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Emmanuel Macron és felesége, Brigitte. Forrás: www.thelocal.fr

Számomra már az is elég kérdéses, hogy egy 40 éves, sikeres és vonzó férfi ugyan milyen okból kifolyólag akar egy nyugdíjkorú nővel együtt élni, de abban a pillanatban, hogy ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem, máris beleestem a politikai PR-szakértők szépen felépített csapdájába. Ugyanis igazán hatékony szavazatszerzési módszer, ha valaki ehhez hasonló kérdéssel támadná, mert azoknak azonnal vissza tud lőni – mint ahogy a kampányban többször is tette -, hogy mindez csupán a régies, patriarchális rendszer rossz berögződése, ugyanis ha ő lenne az idősebb, és a felesége fiatalabb, senki nem szólna érte. Ügyes, azonnal megnyert két nagyon fontos választói csoportot. A lakosság 50%-át jelentő nőket, valamint a liberálisokat.

Azonban még ha el is tudom fogadni, hogy valóban szenvedélyes szerelem köti a nőhöz, akkor sem tartom kifejezetten egészségesnek az ő lovestory-jukat Hiszen a 16 éves Emmanuel az akkor 40 éves tanárába volt szerelmes, valamint az asszony középső gyermeke az elnök osztálytársa volt. Nem kifejezetten az egészséges emberi lélek iskolapéldája ez a történet. Az én személyes véleményem az idősebb párválasztással kapcsolatban sokkal inkább Hugh Jackman házasságához hasonlítható, akinek a pletykák szerint csak azért van felesége, hogy homoszexualitását leplezze. És azért választott ehhez idősebb nőt, hogy az ne követelje rajta házastársi kötelességét – mindez persze csupán csak feltételezés, főleg az én részemről.

Szerencsére Magyarország sem maradhat ki ebből a trendből, ahol a politikusokat egyszerű PR-embereknek tekinti a kampány mögött álló valódi irányítói kör. Nálunk ezzel a szereppel a Momentum próbálkozott, leginkább kevesebb sikerrel. Ugyanis hazánkban egyelőre úgy tűnik, hogy se igény se alkalom nincs a celebritások számára, nálunk az igazi vezéregyéniségeknek terem babér. Próbálkozni attól persze még lehet.

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

A Momentum akkori vezetősége Párizsban, Macron feleségével és kampánycsapatával 2017. szeptember 17-én. Forrás: 24.hu

Celeb politikusok

Úgy tűnik, hogy a liberális progresszió jegyében olyan társadalmak kialakítási kísérete zajlik, ahol minden kisebbséget megpróbálnak egy karámba terelni, ezt követően pedig olyan vonzó, ezeknek a kisebbségeknek a kegyeit kereső, szimpatikus megjelenésű, de lényegében bábszerepet betöltő pojácákat próbálnak meg vezető politikai tisztségekbe emelni a pártok, valamint a mögöttük álló érdekcsoportok, hogy így szerezhessék meg a hatalmat. Részemről ez akár még elfogadható is lenne, ha Macron esetében nem olyan, az én életemet is befolyásoló kérdésekben állna a hatalmi elit szolgálatába, mint az Európai Unió jövője, vagy éppenséggel a bevándorlás. Ilyen megközelítésből nézve nem a viselkedésük, vagy celebekhez hasonló életvitelük az elítélendő, hanem hogy ezek a fancy politikai vezetők nem mások, mint egyfajta döntés nélküli kifutófiúk a hatalmát átmenteni akaró elit zsoldjában.

Mert hát lehet Trumpot bírálni ellentmondásos személyisége, korábbi életvitele miatt, de az igazság az, hogy hiába is volt celebritás, az üzleti életben már bizonyított. Mint ahogy a politikai életben is. Legalábbis nehezen lehet elvitatni tőle az eddig elért gazdasági sikereit.

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

A Down Jones részvénypiaci index alakulása Trump megválasztása után. Forrás: www.acting-man.com

Szóval Trump mögött a szavakon túl legalább van tartalom, ő a saját karakterét hozva lett elnök – legyen az a karakter bármilyen is -, nem pedig egy PR ügynökség által, a közvélemény-kutatási adatok alapján felépített politikai celeb. Mert ezek a férfiak valóban szépek és vonzóak, és ezáltal népszerűek, de kérdem én: ezeket a tulajdonságokat hol akarjuk inkább viszontlátni? Az államfői székekben, vagy inkább a milánói kifutókon?