Sorra potyognak az érmek és általuk milliók örömkönnyei. A magyar nemcsak sportszerető, de azt művelő nemzet is. De az örömmámorban azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy minden siker alapja szükségszerűen a kitartó és alázatos munka. Köszönjük, hogy ebben is példát mutattok nekünk!

Úgy tűnik, hogy az idei nyár ilyen sportosra sikeredett. Nem mintha egy percig is bánnám, hogy a magyar válogatott Eb-n mutatott sikereit követően Hosszú Katinka nevét ordítja teli torokból egy ország, és 15 millió magyar. Van abban valami felemelő, amikor az első nap után két olimpiai bajnoknak örülhetünk együtt. Ez a lendület úgy tűnik, hogy tartós, hiszen az 5. játéknap után is a 4. helyen állunk 4 aranyéremmel. Persze ez az eredmény igazán csak az újszülötteket és a valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a sporttól teljesen elzárkózókat lepheti meg, hiszen összesítésben az egy főre jutó olimpiai bajnokok tekintetében jelenleg is másodikok vagyunk az egész világon – csak azok a finnek előznek meg, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy már két olimpiai játék rendezésében is házigazdának nevezhették magukat.

Ezt az eredményt bármilyen oldalról megközelíthetjük, a számok minden esetben impozánsak lesznek: 172 olimpiai aranyéremmel a 8. helyet foglaljuk el a világranglistán. Ez az összesen kiosztott 4809 aranyérem több mint 3,5%-a. Nem rossz teljesítmény egy olyan nemzettől, amelynek a világ lakosságához viszonyított aránya kb. 0,02%. Érthetetlen, hogy egy ilyen, a lakosság számát 175-szeresen felülmúló eredménnyel még nem jutottunk el addig a gondolatig, hogy a sport legmagasabb ünnepét idehozzuk közénk.

Budapest 2024 – érvek és ellenérvek

Pedig egy ilyen esemény óriási lökést adhatna önbecsülésünknek, hiszen a feltalálók mellett a sport az a terület, ahol világszínvonalú sikereket érünk el. Lerágott csont már az a felvetés, hogy nincsen nyersanyagaink, nincsenek tengerpartjaink, nincsen óriási területre kiterjedő birodalmunk, sem a hozzá tartozó jelentős mértékű populációnk, így abban vagyunk jók, amiben lehetünk, és amihez igazán tehetségünk van. A józan ész pedig azt diktálja, hogy azt fejlesszük, ahol van mire építeni. A szellemi tőke mellett ilyennek számít a sport.

Csakhogy!

Van ezzel egy óriási probléma: az önmagát a szellemi fáklya hordozóinak kikiáltott ‘haladóink’ ezt nem különösebben díjazzák, hiszen a siker nemzeti büszkeséget okoz, és amiben benne van a szó, hogy ‘nemzeti’, azt tűzzel-vassal üldözni kell. Ha nincs rá racionális érv az sem baj, nem is kell, hiszen van rá ideológiai magyarázat.

Gondoljanak csak bele, a progresszív liberalizmus, amely nem tudja – vagy inkább nem akarja – értelmezni a nemzetet, kirekesztőnek tart minden olyan gondolatot, amely a közös múlt, a közös nyelv, a közös kultúra és a közös élmények következtében kialakult érzések alapján preferál egyes népcsoportokat, jelen esetben a magyart – de értelemszerűen minden nemzet a sajátját. Olyan ez, mintha egy fiktív helyzetben, amikor két ember bekopog hozzám élelemért, kvártélyért, akkor nekem nem szabad előnyben részesítenem a 20 éve ismert, és vele egyébként jó viszonyt ápoló szomszédot, hanem a soha nem látott idegent kell behívnom – kiváltképp ha színes a bőre. Az egyébként üldözött diszkrimináció így nyer új értelmet, hiszen nekem kötelező jelleggel pozitívan kell megkülönböztetnem az idegent – értelemszerűen, ha valakit folyamatosan előnyben részesítek, akkor a többieket negatívan diszkriminálom, egészen pontosan a ‘saját fajtámat’, a hozzám legközelebb állókat.

Éppen ezért a liberális felfogás alapján nem is lenne Olimpia, hiszen az a nemzetek egészséges versenyét, a szurkolás közösségképző érzését képtelen megkülönböztetni a kirekesztéstől – vagy inkább csak szándékosan összemossa azzal. Jó példa erre a német Zöldek német zászló bojkottálásra való felszólítása az Eb-n.

Az ő utópisztikus értelmezésük szerint már nem nemzeti válogatottak versenyeznének egymással, hanem különböző társadalmi csoportok. Tökéletes példa erre az ún. menekült válogatott, amely teljesítmény nélkül, csupán egy politikai ideológia felkarolása révén kvalifikálhatta magát. Nem értik, hogy van az életnek olyan területe, ahol nem az elkoptatott – és ebben a formában már önmaga karikatúrájává változott – társadalmi egyenlőség elve, hanem a versenyszellem és ezáltal a befektetett munka gyümölcse, a teljesítmény érvényesül. Enélkül nem lenne értelme az egésznek, hiszen egyszerű színjátékká fokozódna le, aminek bár van valódi értéke, de az annak megfelelő és arravaló helyén, a színházban.

Ha nem csak az állandó sporteredményeink predesztinálta jogunk alapján, hanem a progresszív őrület ellenszegüléseként is ragaszkodunk az évszázadok tapasztalatai alapján jól bejáratott módszerekhez, akkor azt mondom, hogy mindenképp megérdemelnénk végre egy hazai rendezésű Olimpiát. Éppen ezért nyugodt lelkiismerettel nem is tudok mást mondani, mint hogy hajrá Budapest 2024!