agitatio

kitekintés a világra

Címke: Birodalom

A birodalmakról

A miniszterelnök október 23-ai beszédében utalt az Európai Unió Európai Birodalommá történő átalakításának vágyáról. Ez nem új keletű cél a kontinens történelmében. Többen próbálkoztak már vele, gondoljunk csak az ókori Rómára, Napóleonra vagy éppenséggel Adolf Hitlerre. A jelek alapján a szándék világos, de nézzük meg a birodalomépítés realitását és várható következményeit történelmi kitekintésből.

“Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás” – mondta beszédében Orbán Viktor. Kemény állítások, amelyek  alapján a következő hónapok eseményei döntően befolyásolják Európa jövőjét. Éppen ezért vegyük történelmi górcső alá az elhangzottakat, és próbáljuk meg megjósolni, hogy ilyen törekvésekkel milyen jövő várhat az európai, és benne a magyar emberekre.

Ehhez elsősorban Matolcsy György kiváló művét, az Amerikai Birodalom elnevezésű könyvet hívom segítségül, amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy a mai világrend, vagyis az amerikai globális világhatalom kialakulásához milyen lépcsők, történelmi események vezettek, és hogy mit jelent ez a mai kor számára. Nem utolsó sorban pedig arra, hogy ezek milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket, akik tanulni szeretnénk belőle.

Első lépésként vessünk egy gyors számvetés az emberi történelem legismertebb birodalmairól, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a birodalmi gondolat alapvető természetszerűségeihez.

 

Történelmi példák

Az európai történelmet számos birodalmi törekvés kísérte végig, amelyekben közös volt, hogy mindig az erőforrások megszerzéséért folytatott háborúk jellemezték. A föld, a nyersanyag és a munkaerő mind olyan erőforrás, amelyek megszerzése a kontinens szárazföldi hegemóniájára, és területi egyesítésére tett kísérletként értelmezhető. Az első, és minden kétséget kizáróan a mai birodalmi felfogásra a legnagyobb befolyással a Római Birodalom hatott, amely egy két pillérre épülő mediterrán tengeri hatalomként értelmezhető. Az egyik pillért a szárazföldi haderő, a másodikat pedig a tengeri flotta, és az általa biztosított kereskedelem jelentette. A három kontinens kereskedelmét összekötő Földközi-tenger feletti uralom biztosította a birodalom működéséhez szükséges erőforrások rendelkezésre állását, azonban az anyagi javakra épülő birodalom mellett kiépült egy láthatatlan, szellemi birodalom is, amely fölötti ellenőrzés szintén Róma kezében összpontosult. A birodalom provinciáira küldött római polgárok révén pedig ez a szellemi birodalom tovább terebélyesedett a birodalom törvényei, latin nyelve, építészete, életmódja és szokásai, kereskedelme valamint egyéb szellemi és kulturális befolyása révén. Ezt tekinthetjük a puha hatalom eszközeinek, amelyek a birodalom bukása után elvesztették jelentőségüket. Egészen pontosan átadták helyüket egy másik  szellemi és gondolati – tehát láthatatlan – birodalomnak, amelyet kereszténységnek nevezünk. És bár számos kísérlet volt még a kontinens látható birodalommá történő átalakítására, ezek végül mindegyike kudarcot vallott és csak a szellemi örökség maradhatott tartós.

Ennek következő, nagyobb horderejű kísérlete a Német-római Birodalom volt, amely a kereszténység szellemi birodalmát a katonai hatalomra alapozott birodalom egyesítésével volt hivatott megvalósítani, de a birodalom, annak föderalista megvalósulása miatt végül kudarcot vallott, és sohasem töltötte be azt a szerepet, amelyet szántak neki.

Ezt követően a következő, birodalmi hatalommal rendelkező állam a muszlimokat 1492-ben Granadából kiűző, és ezáltal egyesülő Spanyolország volt, amely Kolumbusz révén éppen ebben az évben fedezte fel Amerikát. A következő 120 évet pedig Spanyolország, valamit a Habsburgok európai hatalma fémjelzi, amely egészen 1618-ig, tehát a harminc éves háború kezdetéig tartott. A spanyol és osztrák Habsburgok szerették volna megkaparintani az Európa feletti egyeduralmat, ezért az 1618-48 közötti vallási háború valójában az egyeduralomért folytatott háború is volt. Franciaország azonban a protestáns országokkal kiegészülve legyőzte a Habsburgokat, és ezzel kezdetét vette a francia befolyás megerősödése a kontinens életében. Ennek tetőpontját minden kétséget kizáróan a 19. század eleje jelentette, amikor Bonaparte Napóleon császárra koronázta magát, majd katonai uralma alá hajtotta az egész kontinenst. Uralkodását azonban nemcsak katonai hadjáratai fémjelezték, hanem az általa kialakított – részben a felvilágosodás eszméire alapozott – közigazgatási rendszer, polgári törvénykönyv, igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszer megalapítása is, amelyek letették az alapjait a modern Franciaországnak, másrészt példaként szolgáltak a világ más országainak berendezkedéseinek kialakításához is. A látható és láthatatlan hatalomról pedig így vélekedik a franciák egykori császára: “Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.”

Napóleon 1815-ös vereségét pedig a száz éves Brit Birodalom felemelkedése és virágzása követte. A korábbi birodalmaktól eltérően a britek hatalma azon az egyébként kényszerű felismerésen alapult, hogy Európát szárazföldön, erővel nem lehet egyesíteni. Így az ő birodalmuk merőben más pilléreken nyugodott. A kontinentális status qou megőrzése ugyanis nem a szárazföldi, hanem a tengerek feletti ellenőrzésen alapult, ráadásul az erő helyett inkább a kereskedelem nyelvét beszélték. Fontos különbség még, hogy immár nem csak regionális, hanem globális szereplőként igazgatták birodalmukat. És ha a Rómaikra igaz volt, hogy láthatatlan hatalmuk terjesztésével őrizték meg vezető pozíciójukat, akkor a britekre ugyanez hatványozottan az. Gyarmataikon elterjesztették az angol nyelvet, az angol földbirtokrendszert, felépítették az angolszász bankrendszert, meghonosították a csapatsportokat, képviseleti gyűléseket szerveztek, elterjesztették a brit szokásokat és divatot a helyi elit körében. Az egyéni szabadságeszme is érvényesült, ugyanis a gyarmatokon nem rabszolgák dolgoztak, hanem fizetett szolgák. És mivel a brit tisztségviselők elkülönülten éltek a gyarmati világtól, így meghagyták a gyarmatokon található hagyományos kapcsolatrendszereket és érintkezési módokat. Ez jelentős különbséget jelentett a többi telepeshez képest, akik az angoloktól eltérően nem képviseleti intézményrendszereket építettek fel, hanem örökletes arisztokráciákat. Ezen angol jogi, pénzügyi és politikai intézmények exportálása és a gyarmatokon történő meghonosítása építette fel végül a Brit Birodalmat, ahol a szabad költözés, a kereskedelem szabadsága, a kiegyensúlyozott költségvetés és a jogbiztonság olyan előrelépést jelentett a többiek által gyarmatosított területekhez képest, amely érdeknek tekintette a britek jelenlétét  az adott országban még akkor is, ha azok szépen lefölözték a gyarmatokkal történő kereskedelem hasznát. Ez a fajta birodalmi berendezkedés aztán példaként szolgált az őt követő, a mai kor egyetlen világhatalommal rendelkező birodalmának, vagyis Amerikának.

A Brit Birodalom hegemóniája lényegében 1914-ig tartott, amikor az 1871-ben egyesített Németország a második ipari forradalomhoz történő csatlakozása után annyira megerősödött, hogy a meglévő erőviszonyok felrúgásával meghatározóbb szerepet követelt magának a világot irányító hatalomból. A német törekvés ismét a szárazföldi hegemónia megszerzésére irányult, ám éppen emiatt, kudarcra is volt ítélve, hiszen a történelem tanulsága, hogy egyetlen európai szárazföldi erő sem képes önmagában az uralma alá hajtani a kontinenst. A háborúnak azonban olyan következményei lettek, amelyek aláásták a Brit Birodalom egyeduralmát. Ugyanis hiába kerültek ki katonai győztesként, a korábbi világ hitelezőjének pozíciójából a világ legnagyobb adósaivá váltak, amit a gazdaságban tapasztalható munkanélküliség és infláció csak tovább fokozott. Ezt követően pedig Amerika vált a világ leggazdagabb nemzetévé, akinek tengeri flottájának mérete immár megegyezett a britekével. Az igazi fordulatot azonban a második világháború, és annak lezárása hozta, amelyben Amerika a segítségéért a Brit katonai támaszpontok feletti ellenőrzést kérte, és természetesen kapta is cserében, ami által a Brit Birodalom utolsó maradványai is egy új hatalom kezébe kerültek. Amerika szerencséje, hogy a világ vezető hatalmáért folytatott harcot nem az akkori vezető britek ellen kellett vívnia, hanem éppen őket segítve, a németek ellen. Ezt követően azonban még meg kellett vívni a második világháború másik nagy nyertesével, a Szovjetunióval is, azonban ez a küzdelem már nem az erőforrásokért folyt, hiszen azok lényegében korlátlanul álltak mindkét fél rendelkezésére, hanem az egyedüli világhatalom megszerzéséért. Ilyen tekintetben nem is csoda, hogy ez a szembenállás a hidegháború formáját öltötte, hiszen az mindkét nagyhatalom politikai, társadalmi és gazdasági érdekének megfelelt. Amerika számára a háborús készenlét biztosította a gazdasági konjunktúrát és a társadalmi stabilitást, míg a Szovjetunió számára a frissen megszerzett birodalom megőrzését tette lehetővé. Az állandó fegyverkezési versenyt végül a tervutasításos gazdálkodás nem bírta a kapitalizmussal, így Amerika az évszázad harmadik világháborújából is győztesként került ki, és ezúttal már kihívó nélkül maradt.

 

Egypólusú világrend, vagyis az Amerikai Birodalom

Ahogy végigtekintettük a történelmet, akaratlanul is az az érzésünk támadhat, hogy az Amerikai Birodalom lényegében egy kitűnő tanuló, aki nagyszerű érzékkel csente el a korábbi birodalmak hasznos vonásait, és a kor kihívásainak megfelelően a saját képére formálva és továbbfejlesztve építette be azokat saját rendszerébe. És valóban, ha Amerika vezető politikai intézményeire gondolunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nemcsak működésükben, a kongresszus és szenátus vonatkozásában elnevezésében, de még építészeti stílusában is a Római Birodalmat eleveníti fel számunkra. Ezeknél a jelképeknél persze sokkal fontosabb a tartalom. A Brit Birodalommal sok hasonlóságot mutató Római Birodalom történelmében ugyanúgy a tengerek feletti ellenőrzés jelentette a kereskedelem alapját, mint manapság, és a szellemi birodalom éppolyan jelentőséggel esett latba, mint ma a Hollywoodi filmek, vagy az amerikai termékek és szolgáltatások fogyasztásából áradó életérzés. Azonban a különbségek is legalább ennyire szembetűnőek. Míg a Brit Birodalom a nemzetközi kereskedelmet szabályozta, és gyarmatok fenntartásával tett szert kereskedelmi előnyre, addig az Amerikai Birodalom a kereskedelem helyett már a pénzügyi rendszer szabályozását tartja elsődlegesnek, valamint a gyarmatok helyett a szabad országokkal történő kétoldalú kereskedelemben érdekeltek. Szintén különbözőség, hogy a Római Birodalom második pillére a tengeri fölény mellett a szárazföldi hatalom volt, úgy ez az Amerikai Birodalom esetében már inkább a tudás és információ feletti ellenőrzést jelenti. És amíg Róma a polgárok provinciákra való küldésével teremtette meg kulturális fölényét, addig ma ez éppen ellenkezően zajlik, Amerika igyekszik magához vonni mindent, ami értékkel bír: tőkét, kereskedelmi terméket, és ami a legfontosabb, a világ legtehetségesebb koponyáit.

Amerika fordítva másolja Rómát, aki a provinciák féken tartása végett a nyers katonai erőt alkalmazta. Amerika ezzel szemben az érzelmek, a szellemi áramlatok, a gondolatok, a divatok a magatartás- és életmódminták átvételén keresztül kísérli meg a birodalomhoz kötni a világ távoli pontján élő polgárokat és közösségeket. A nyers hatalom helyett elsősorban a puha hatalommal húzza magához őket, ezek közül is kiemelt figyelemmel a tehetséges és szorgalmas embereket. És bár a legfőbb hatalmi eszköze a fent említett puha hatalom, azért naivitás lenne azt feltételezni, hogy egy világbirodalom vonakodna bevetni bármilyen eszközt, ha érdekei úgy kívánják.

 

Az aszimmetrikus globális gazdasági rend 

A második világháborút követően általános nemzetközi gazdasági konjunktúra vette kezdetét, nem függetlenül a háború okozta károk helyreállításától. A fejlődés lényegét tekintve abból származik, hogy a világ legerősebb gazdasági hatalma, vagyis Amerika, megnyitja piacait a világ feltörekvő részeinek, akik a termékeiket így exportálni tudják, ami által felgyorsul a gazdasági fejlődésük. Ezek az áruk és szolgáltatások a globális piacgazdaságban találnak gazdára, amelynek működését nemzetközi pénzügyi szervezetek felügyelik, úgymint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet. Vagyis a globális piacgazdaság játékszabályait Amerika határozza meg, akárcsak annak alapelveit és alapvető intézményeit. A felügyelő szervek feletti ellenőrzése mellett a legfontosabb játékszabály, hogy a világ vezető valutája a dollár, vagyis a nemzetközi elszámolások egy ország nemzeti valutájában történnek. Ez azért annyira lényeges, mert a dollár árfolyam-, és kamatpolitikájában a világgazdaság egyetemes érdekeit képviselő döntések helyett amerikai döntések születnek.

A második legfontosabb pénzügyi innováció, hogy a piacok globális megnyitásával bár Amerika folyó fizetési mérlege hiányt mutat, hiszen a vele kereskedő államok nyernek az exporton, azonban ez csak elméletileg jelent tőkekiáramlást az országból, ugyanis ezek az államok a kereskedelmi többletüket amerikai befektetésekben helyezik el. Kína az amerikai adósság 6, míg Japán 5%-át birtokolja, amely befektetések értékeit, hozamát és árfolyamát az Amerikai Központi Bank szerepét betöltő FED határozza meg. Piacot ad számukra, hogy árut, tőkét és humán erőforrást kapjon cserébe. Ezt a fajta ikerdeficitet mutató gazdaságpolitikát (mert a folyó fizetési mérleg hiánya mellett a költségvetése is negatív) minden közgazdasági alapelv tiltana, de nem Amerika esetében, amely uralja a globális pénzpiacokat. Ha úgy tetszik, az áruk kereskedelmének elsősége helyett figyelmét a pénzpiacok feletti ellenőrzés fontosságára összpontosítja, amit kiegészít egy harmadik globális piac is, az információk és tudás piaca. Noha az áruvilágban Amerika deficites, a pénzvilágban már kiegyenlíti a hiányt, sőt irányítja az újraelosztást, míg a tudás, az információk és a médiatermékek területén egyértelmű többletet mutat. Amerika ezen a három területen összehangolt stratégiát követ, míg versenytársai az áruvilágra koncentrálnak.

A dollár világvalutát betöltő szerepkörének van még egy fontos vetülete, amelyre mindenképpen szükséges kitérnünk. Ez a már előbb említett költségvetési hiány mellett a globális kereskedelemben is fontos szerepet tölt be, ugyanis ha a dollár Amerika nemzeti valutája, akkor annak nemcsak kamatpolitikájára, hanem mennyiségére is befolyást gyakorol. Ez a közgazdaságban a klasszikus pénzügyi kereslet-kínálat egyensúlyát jelenti. Vagyis egy ország rendelkezésre álló pénzmennyiségének, vagyis a kínálatnak összhangban kell lennie a gazdasága által megterelt áruk mennyiségével, ellenkező esetben a valutája leértékelődik. Ezzel gyakorlatilag meg lehet akadályozni, hogy egy ország jegybankja túl sok bankót nyomtasson, amivel finanszírozni tudná az állam adósságát. De mi történik akkor, ha a nemzeti valutád mögött nem csak az országodban megtermelt javak állnak, hanem mivel világvalutával rendelkezel, ezért végső soron az egész világban megtermelt áruk mögötti fedezetet tudod biztosítani? Akkor gyakorlatilag az történik, hogy bármennyi pénzt tudsz nyomtatni anélkül, hogy a valutád értékét vesztené. Azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni, hogy ez mekkora előnyt jelent Amerika számára.

 

Amerika, a geopolitikai stratéga

Az imént már áttekintettük az amerikai hatalom két legfontosabb alapkövét, vagyis a puha hatalmat, valamint a globális pénzügyi rendszer feletti őr szerepkörét, azonban a hatalomgyakorlásnak van egy másik vetülete is, amelynek alkalmazásával sikeresen tudja megőrizni világvezető pozícióját, amit szintén a Római Birodalomtól lesett el, és ami az ‘oszd meg és uralkodj-elv’ tökélyre való fejlesztett változatát jelenti. A stratégia lényege, hogy a regionális hatalmakat nem engedi, hogy globális kihívó szerepére törjenek. És mindezt nem úgy éri el, hogy erőszakkal nyomja el a feltörekvő vetélytársait, hanem úgy, hogy azok természetes kihívóit támogatja. Vegyünk ennek szemléltetésére néhány példát!

Mivel a nemzetközi kereskedelem feletti ellenőrzést a tengerek és óceánok feletti hatalom testesíti meg, ezért egy tengeri hatalom felemelkedése alapvetően rendítené meg az amerikai stratégiai érdekeket. Indiát, mint az évszázad egyik feltörekvő hatalmát szokták emlegetni méretéből, gazdasági növekedéséből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan. Ha India úgy döntene, hogy az őt körülvevő Indiai óceánra ki akarná terjeszteni befolyását, akkor azt jelentős haditengerészeti fejlesztések révén tudná kieszközölni. Mivel azonban a Perzsa-öbölből érkező olaj az Indiai-óceánon keresztül jut el a Csendes-óceánra, leginkább Japánba és Kínába, így ennek a tengeri útvonalnak az ellenőrzése kulcsfontosságú. Ennek megakadályozására pedig Amerika a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módot választaná, vagyis a szomszédos, és Indiával hagyományosan rossz kapcsolatokat ápoló, egyébként atomhatalom Pakisztán megerősítését. Ennek következtében India hadiipari költségvetését kimerítené a szomszédos, szárazföldi hatalom elleni felkészülés, így nem maradna érdemi forrása haditengerészetének megerősítésére.

Hasonló helyzet alakulna ki Japán vonatkozásában is, amely a ’60-as évektől kezdve, nem függetlenül az Amerikába irányuló exporttól, folyamatosan növelni tudta gazdaságát. Ezt követte a ’90-es évek stagnálása, amely az amerikai pénzügyi politika eredménye volt, ugyanis az egyre növekvő gazdasági erejű Japán szemet vetett a feltörekvő kelet-ázsiai országokra, és egy közös gazdasági struktúrába akarta bevonni őket. Ennek hatására az amerikai kormány jelentősen felértékelte a dollár japán jennel szembeni árfolyamát, aminek következtében 43%-kal nőttek a térségbe irányuló amerikai befektetések. 1997-ben a hírhedt tőzsdei spekuláns, Soros György annak a véleményének adott hangot, hogy valami baj van a thaiföldi nemzeti valutával. A futótűzként terjedő hír hallatára mindenki szabadulni akart először a thaiföldi, majd a malajziai és indonéziai valutájától, és az országok gazdasági rendszerei 1999-re összeomlottak. A válságból aztán a sikeres gazdaságpolitika, de sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap konszolidációs programja húzta ki őket. Az átalakítás révén az országok pénzügyi rendszerei a globális pénzpiacokhoz, vagyis az amerikai pénzügyi rendszer irányítása alá kerültek. Ez azonban a történelem, és az alkalmazott eszköz is pénzügyi jellegű volt, ám Japán továbbra is kihívást jelent Amerikára. Ennek fékezésére, az előbbi példához hasonlóan a természetes földrajzi ellenfelét tudja használni, vagyis Kínát – és fordítva. De hasonló hatalmi egyensúly-központokat tudunk felfedezni Argentína-Brazília vagy Irak-Irán vonatkozásában is – az Iránnal szembeni hatalmi játszma éppen a gyengélkedő Iraknak köszönhető.

A stabilitás fenntartásának ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is. Amerika ugyanis úgy gyakorolja világbirodalmi szerepkörét, hogy cserébe ad is. Nem függetlenül az amerikai nép egyéni szabadságon alapuló gondolkodásától, ám azt lényegesen meghaladva hajtva végre a köznyelv által csak demokráciaexportnak aposztrofált stratégiáját. Ugyanis szabadon kereskedni csak azzal lehet, aki szabad, így a demokratikus államformák minél szélesebb körű elterjedése újabb piacok bevonását jelenti a globális piacgazdaságba. És míg a Brit Birodalom gyarmatosítása minden előnye mellett is egy zéró összegű játszma volt, vagyis hogy a megtermelt hasznok egy része a gyarmatosítóknál realizálódott, addig az Amerika által kínált megoldás egy win-win helyzetet okoz mindkét fél számára. Hiszen a globális pénzügyi rendszerbe bekapcsolt államok a gazdasági növekedésüket fejlesztő felvevő piacot kapnak Amerikától, addig ők ezért a bekapcsolásért áruval, tőkével, és ami a legfontosabb, hasznos munkaerővel fizetnek – vagyis, hogy a lehetőségek magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatalokat. Amerika kereskedni akar a világgal, és nem leigázni azt. Jelentősen szimpatikusabb hozzáállás ez, mint korábban bármely birodalom uralkodási elképzelése.

 

Civilizációs hullámok

Alvin Toffler munkájának érdeme a civilizációs hullám-elmélet. Az elmélet lényege, hogy a történelem egymást követő hullámok sorozatából áll. Akárcsak a fény és az anyag, úgy az idő is hullámszerű, és ennek kihatása a történelemben is érzékelhető. Az elmélet fizikai szemléletű megközelítését nem tudom kérdőre vonni, azonban a történelemre vonatkozó megközelítése logikusnak tűnik. Az első hullám volt az agrárforradalom, amely előtt az emberiség kis, rendszeresen vándorló csoportokban élt, és vadászattal, gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. A tízezer évvel ezelőtti agrárforradalom következtében a föld művelése révén egy új életmód jelent meg, aminek következtében az emberiség falvakban, majd kisebb városokban telepedett le. Az agrárforradalmat követte a 17. században a második nagy civilizációs hullám, az ipari forradalom. Ennek a hullámnak az elején még együtt élt a korábbi agrárcivilizáció és az új ipari civilizáció, hogy később a városi léttel ez utóbbi vegye át a vezető szerepet. Mostanra az első hullám gyakorlatilag levonult és megjelent a harmadik civilizációs hullám. A tudásra és információra épülő hullám, ami a második világháborút követően indult útjára. Az elméletből az is látható, hogy a civilizációs hullámok egyre inkább gyorsulnak, idejük lerövidül. Ma a világ fejlett országaiban a második és a harmadik hullám egyszerre van jelen, míg a feltörekvő országokban, például Kínában és Latin-Amerikában a mezőgazdasági és ipari civilizáció található meg. A reménytelen helyzetben lévő, főként afrikai országokban még alig indult el a második civilizációs hullám.

A 19. századi Európában a technológiai fejlődés együtt járt a városok bővülésével, az egyre gyorsuló közlekedéssel, valamint a tömegoktatás elterjedésével. A folyamatosan letűnő mezőgazdasági civilizáció, valamint az új ipari civilizáció összeütközése elkerülhetetlennek tűnt. Már ekkor arra lehetett következtetni, hogy vezető összecsapás az osztályok között fog meghúzódni, ám az évszázad végére az iparosodó országok feltaláltak valamit, ami közömbösíti az osztályharcot, ez pedig a nemzet volt. A nemzet összebékítette az osztályokat, így nem a társadalmakon belüli konfliktus, hanem a nemzet előretörése miatt a belsőből külsővé változott konfliktus vált az ipari civilizációs hullám legerősebb összecsapásává. Mivel a tudásra épülő új civilizációs hullám rendkívül gyorsan nyer teret, óriási előnyöket biztosítva az elsőknek, így könnyen megismétlődhet az ipari civilizációs hullám térhódítása során tapasztalt nemzetközi konfliktusok sora. Ám ennek terepe ugyanúgy, ahogy korábban is, a nemzetek nyújtotta keretek lesznek, így a nemzetek gyengítése helyett azok erősítése kell, hogy a legfontosabb célkitűzés legyen. Legalábbis egy sikerorientált politikai stratégiában.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámban az az ország lesz sikeres, amelyik minél több tudást, információt, képzelőerőt, ízlést és általában szellemi erőforrást használ fel a gazdaságban, és minél kevesebb nyersanyagot, energiahordozót és általában anyagi erőforrást. Azonban az információ és tudás erőforrásának a korlátlanságon kívül van egy másik tulajdonsága, vagyis hogy azok a megosztással gyarapodnak. Ennek a gondolatnak a sharing economy révén ma már létező üzleti modellje is van.

Az információra és tudásra épülő harmadik civilizációs hullámba belépő országok között a verseny helyét átveszi a kényszerű együttműködés, mivel az információ, mint erőforrás is a fogyasztással bővül. Tehát a hagyományos erőforrásokért (föld, nyersanyag, munkaerő) folytatott küzdelem, vagyis a háború is megszűnik ezen fejlett, az iparosodásból továbblépő országok között. Tehát nemcsak azért szükséges a nemzetállamok létezése, hogy a harmadik civilizációs hullám konfliktusait kezelni tudja, hanem hogy a kölcsönös együttműködésből származó gyarapodást a legnagyobb szinten kiaknázza. Ez azonban tekinthető az Európai Unió létrehozásának egyik liberális alappillérének cáfolataként is, mert a közkeletű hiedelem szerint azért szükséges az integráció bővítése, a nemzetállamok megszüntetése, mert azok felelősek Európa háborúiért. A valóság ezzel szemben az, hogy mivel az erőforrásokért folytatott küzdelem, vagyis a háború mar a nemzeti gondolat 19. századi megszületése előtt is létezett, így az országok közötti háborúk felelőse nem a nemzeti gondolat, hanem mindenkori birodalmi törekvés volt. Ez pedig összefüggésben áll a miniszterelnöki beszédben elmondottakkal.

 

A tudás: hatalom

Korábban szó volt róla, hogy az Amerikai Birodalom második tartópillérét a tengerek feletti ellenőrzés mellett nem a szárazföldi hatalom, hanem a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzés adja, ami egyben a harmadik globális pénzügyi piacot is jelenti az áru és pénzügyi mellett. Ennek eszköze a már korábban is hangsúlyozott agyelszívás. Ma az amerikai egyetemek, valamint katonai központok akkora költségvetési támogatással működtetik kutatásaikat, amelyeket a világ bármely országában még elképzelni sem tudnának. Azért fontos a K+F szektor állami támogatása, mert olyan területeken is sikert érhetnek el, ahol a profitorientált magánvállalkozások a bizonytalan megtérülések következtében nem fektetnek be. A kiemelkedő anyagi feltételek következtében pedig a világ minden pontjáról magukhoz vonzzák a tehetséges fiatal kutatókat, akik az Amerikában eltöltött ösztöndíj után csak meglehetősen kis százalékban térnek haza.

Így valóban meg tudják valósítani a tudás, az információ és kommunikáció feletti ellenőrzést. Gondoljunk csak a világ vezetői tech-cégeinek igazgatóinak és fejlesztőinek bevándorló hátterére, vagy gondoljunk a globális tudás és kommunikáció kapcsán a Google-re, vagy a facebook-ra. Már is láthatjuk, hogy mekkora, behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik ezen a téren Amerika már most.

Azonban akad itt egy probléma is. Ugyanis ha a vagyon alapja a tehetség, akkor ez összeütközést generál a két amerikai alapelv, vagyis a magánvagyon korlátlansága és az egyenlőség között. Mivel a tudáson alapú szabad vagyon korlátlansága társadalmi egyenlőtlenségeket szül, vagyis kevesek kezében összpontosul a vagyon jelentős része, akkor az a tömegdemokráciák arisztokratikus demokráciákká történő átalakulását jelenti. Érdekesség, hogy Amerika születésénél Alexis Tocqueville még a többség uralmától féltette az egyént, az egyéni véleményt, a szabad gondolkodást és a szabad szellemet. Ha ma látná, hogy az erőforrások felett rendelkező kisebbség hogyan képes befolyásolni a többség akaratát, azt hiszem nem lettek volna ilyen kételyei.

 

Európai Birodalom

Miután alaposan áttekintettük a birodalmak kialakulásának és működéseinek sajátosságait, górcső alá vettük a világunkat meghatározó Amerika Birodalmat, vessünk egy pillantást Európára, és egy Európában kialakuló új birodalom lehetőségeire. Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk, az az, hogy egyáltalán létezik e ilyen birodalmi törekvés. Ha figyelembe vesszük a politikai alaptételt, ami szerint minden föderációból konföderáció lesz, akkor a kérdés megválaszolását illetően nem is lehet kétségünk. Ha ehhez hozzávesszük még az integráció erősödéséről, és az Európai Egyesült Államokról szóló beszédeket, akkor minden maradék kétségünk szertefoszlik.

Az elsődleges kérdés tisztázása után tekintsük meg ennek a birodalomnak a működési feltételeit és lehetőségeit. Mivel a mai korban Amerika vonatkozásában már van egy meglehetősen jó referenciánk, így adja magát a lehetőség, hogy ahhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni ennek a kialakuló új államalakulatnak a kereteit. Az összehasonlítás azért is tűnik helytállónak, mert Európa számos esetben látványosan másolja Amerikát. És bár meghatározó katonai erő nélkül esélye sincs globális szereplővé válni, azonban néhány jól működő elemet átvehet az Amerikai Birodalomtól.

Láthattuk, hogy az Amerikai Birodalom milyen mechanizmusokon keresztül vonja magához a megtermelt árut, tőkét és munkaerőt, de mivel Európának hasonló rendszer felépítésére egyelőre nincs lehetősége, vegyük számításba a legkönnyebben megvalósítható és legfontosabb elemet, az agyelszívást. Ma az Európai Unióban kétségkívül működik az agyelszívás mechanizmusa, azonban a globális hatáskör helyett a regionális jellemzi, így a tehetség a kvázi birodalom perifériájáról, tehát a Közép-Kelet Európai régióból vándorol a fejlettebb Nyugat-Európai országok irányába. A piacok nyitásáért és a munkaerő elszivárgásáért persze az EU is fizet kompenzációként strukturális alapoknak keresztelt fejlesztési pénzeket, ez azonban csekély kárpótlásnak tűnik az amerikai változathoz képest.

Mivel a népesség csökkenése egész Európát érintő folyamat, így az utánpótlást immár külső forrásokból kellett biztosítani. Az elképzelés szerint az új munkáskezek immár Afrikából és a Közel-Keletről származnának. De álljunk meg egy pillanatra és vessük össze ezt a bevándorlási politikát az Amerikai Birodalom által alkalmazottal. Most eltekintenék a megvalósítás bürokratikus akadályaitól és csak az alapvető elképzelést vetném össze az amerikaival. Az első szembeütköző probléma, hogy nem a harmadik civilizációs hullámra való készülést szolgálja, ugyanis a tudás helyett inkább az ipari forradalomra jellemző munkaerő betelepítése zajlik. Ez az első kardinális hiba. A második, hogy az amerikaival szemben az európai ígéret nem az önmegvalósításról, hanem egy kényelmesebb életről szól, ami nem a teljesítményt ösztönzi, hanem a szociális biztonságot nyújtó egyenlőségen keresztül a bevándorlásra inkább a kontraszelekció érvényes. A harmadik, és talán legnagyobb probléma, hogy Európa mintha nem ismerné a puha hatalom alkalmazását, így az ide érkezők integrációjának legfontosabb ismérve nem a közös szellemi hatalom kiterjesztésén, hanem a bevándorlók identitásának megőrzésén alapulna, illetve kellene alapulnia. És bár Európa elképzeléseiben az Amerikai Birodalom bevándorláspolitikáját másolná, lényegében minden hibát elkövet, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rá. Ugyanis a bevándorlás eszköz, nem pedig cél. És bár az amerikai integrációban is létezhet olyan közösség, amely elsődlegesnek tartja meg saját identitását és életmódját, de ők lennének az indiánok, akik a rezervátumokban élnek.

Szintén érthetetlen különbség, hogy míg Amerika a határain kívül szűri meg a belépésre jogosultak körét, addig ugyanezt Európa úgy képzelte el, hogy előbb beengedi, majd utána kimazsolázza a munkára alkalmasak körét. Ez aztán újabb felesleges, és elkerülhető konfliktusokat szül. Európa legnagyobb problémája, hogy egy dogmatikus politikai ideológia tartja fogságban, amely nem engedi számára az egyének közötti különbségtételt. Azt láthatjuk, hogy a liberális embertípus a kommunista egyenember reinkarnációja, csak ezúttal a törekvést ellenzőkkel szembeni megbélyegzésben az osztályellenességet felváltotta az idegenellenesség vádja.

Figyelő szemeinkkel azt is láthatjuk, hogy a szellemi, viselkedésmódbeli minták mágnese helyett erővel próbálja keresztülvinni akaratát a birodalmi törekvesei közé tartozó országok, vagyis az uniós tagok között. Miután már nem vonzó életmódbeli felfogása, vagyis multikulturális ajánlata, így a meggyőzés helyett kényszeríteni próbál, amit némiképp cinikus módon szolidaritásnak hív.

Az Európai Birodalom alapja, tehát a német-francia tengely sem tűnik jelenleg elég erősnek ahhoz, hogy véghezvigye grandiózus tervét. Két pillérre közül az egyik, vagyis Angela Merkel már kidőlt, és kérdéses, hogy a másik vezető az ambícióin kívül mennyire tekinthető erősnek, ugyanis Macron népszerűsége a legfrissebb kutatások alapján jelentősen bezuhant, így nem tűnik úgy, hogy rendelkezik a reformok végrehajtásához szükséges kellő politikai erővel.

Így száll hát sírba a szabadság…

A szavazási szabályok törvényellenes megváltoztatása nélkül nem tudtak volna Magyarországon bosszút állni a 'jogállamiság' nevében."Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette". #agitatio

Közzétette: agitatio – 2018. szeptember 12., szerda

 

Ha Európa regionális szereplőből tényleg globálissá szeretne válni, akkor Oroszországgal kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hiszen az európai technológia az orosz nyersanyag erőforrásokkal ötvözve egy meglehetősen erős világhatalmi tényező kiépítését jelenthetné, amely Amerika vezető szerepére is kihívást jelentene. Nem véletlen, hogy az amerikai politika, diplomácia, hírszerzés és gazdasági erő mindent bevet ennek elkerülésének érdekében. A katonai és politikai együttműködés helyett azonban elsősorban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra gondoltam, amiket azonban mindentől függetlenül érdemes lenne bővíteni. De legalábbis a jelenlegi szankcióknál mindkét fél számára kifizetődőbb lenne.

Persze ez óriási kockázatot is jelent, hiszen Amerika a birodalmi status quo-jának megtartása érdekében nem hagyná egy ilyen vetélytárs megszületését, éppen ezért a már korábban tárgyalt tudás és információ alapú civilizációs hullámban az együttműködésnek kellene az atlanti kapcsolatok mozgatórugójának lennie. Ehhez képest egy árupiaci kereskedelmi háború kezd kibontakozni az Európai Unió és az Amerikai Birodalom között, amely küzdelemnek nem kétséges, hogy ki lenne a végső győztese.

Akármilyenek is, minden birodalomnak van egy közös pontja. Méghozzá az, hogy nem szívesen adja fel befolyását és hatalmát azok fölött, akiket az uralma alá hajtott. Egy Európai Birodalom esetében ez az európai országokon kívül nem is nagyon lehetne más, ahogy azt a korábbi példákban is láthattuk már. Végezetül pedig, ha megvalósul az Európai Birodalomként működő Európai Egyesült Államok terve, akkor az nem fog mást jelenteni, mint a Német Birodalom megalakulását.

Ezzel összefüggésben pedig szeretném megosztani Helmut Kohl, a német egységet levezénylő kancellár németek európai politikájára vonatkozó legfontosabb vezérelvét: “Németország vessen horgonyt Európában, de ne egy német Európa, hanem egy európai Németország megvalósítása legyen a célja.” Ezt pedig nehéz másként értékelni, mint a Nemzetek Európájának megvalósulását.

CEU: a birodalom visszavág

Régóta nem látott ellenállást váltott ki a kormány lex CEU-ként elhíresült javaslatának elfogadása, amely az egyetem alapítójának befolyását tekintve nem okoz különösebb meglepetést. Ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az utcai tüntetések résztvevőinek többségének valószínűleg soha nem lenne lehetősége annak képzésein részt venni, emiatt furcsán hat az oktatás szabadsága miatti kiállásuk. A történet ennél azonban lényegesen egyszerűbb: ezúttal az akadémiai világ álcája mögé bújtatják féltett világképük megóvásának szándékát.

Mint ismert, kedden az Országgyűlés gyorsított eljárásban fogadta el a külföldi felsőoktatási intézmények akkreditációját regulázó jogszabályt. Ellenkezésül tüntetők egy csoportja a CEU épülete köré vont élőláncot, majd átvonultak a parlament elé, ahol kisebb dulakodásra is sor került. Ezek a tények, a többi azonban leginkább találgatás.

A kormány lépése azonban tökéletesen illeszkedne abba a folyamatba, amit a ma ismert Európáért vívott harcban az ismert milliárdos, Soros György ellen folytat. Közhely, hogy Soros vágyálma a ‘nyitott társadalmak’ megvalósítása – még ott is, ahol erre szemmel láthatóan nincs fogadókészség. Ennek a missziónak a beteljesítéséhez persze rendelkezésre áll minden eszköze, hiszen mesés vagyonán nem sajnál politikai befolyást vásárolni. Ahol nem tudja megvenni a politikusokat, ott a civilnek keresztelt – és ezáltal egy sérthetetlenségi burkot köréjük vont – intézeteket támogat, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet a politikusok nem akarnak. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalmi normák átrendeződése. Jelen esetben felkészítés egy multikulturális és multinacionális, területileg egységes Európának – vagy nevezhetjük Európai Egyesült Államoknak is – az elfogadására.

Ennek érdekében jelentős tőkét fektetett be a médiába – akik elmagyarázzák, hogy miért jó befogadni a bevándorlókat -, emberi jogi szervezetekbe – akik a szent írásnak tekintett emberi jogokra hivatkozva bírálhatnak bárkit, aki nem nekik megfelelően cselekszik -, és bizony oktatási intézményekbe is, ahol egyrészt biztosítja a szervezeteibe a szellemi utánpótlást, másrészt vagyonán, és kapcsolatain keresztül vonzó jövőt kínál azoknak, akik hajlandóak világnézetét a magukévá tenni.

Jellemzően ebből a három elemből áll össze az a rendszer, amit nemes egyszerűséggel csak ‘Soros-hálózatnak’ aposztrofálunk. Bár ez így elég rémisztőnek és antidemokratikusnak tűnhet, de azért nem kell megijedni, ugyanis jobban állunk mint az európai országok többsége. Ott ugyanis a politikai hatalmat is ő gyakorolja, vagy legalábbis erősen kontrollálja.

Forrás: origo.hu

Az ismert levél Soros György tollából. Forrás: origo.hu

A helyzet ugyanez volt Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt is, amikor a magyar kormányfő nem az őt megválasztó magyar népnek felelt – már csak azért sem, mert soha senki meg sem választotta -, hanem a hitelt folyósító IMF-nek, és a mögötte álló politikai-gazdasági elitnek, például Soros Györgynek is. Emlékezetes, hogy 2014-ben ő volt az egyetlen magyar, akit meghívtak a hírhedt Bilderberg-csoport találkozójára.

Aztán jött a változás, és a korábbi bábminiszterelnököt a nép akarata orkánként söpörte el. Ez volt az a pillanat, amikor Magyarországon politikai kormányzás alakult, vagyis a választók akarata érvényesült a legfelsőbb hatalomban is. Nem sokkal később az ellenőrzés eszközeként használt IMF hitel is visszafizetésre került, tehát elvileg tiszta lappal indultunk. Elvileg.

A nemzetközi hálózat azonban annyira kiterjedt volt, hogy fennállt a veszélye, hogy Magyarországot nemzetközileg elszigetelik – pont mint Ausztriát Jörg Haider idejében – és a kormány emiatt meg fog bukni. Ahogy a politikai memoárokból kiderült, 2012-ben nagyon közel voltunk hozzá. Ekkor jött a békemenet, amely szó szerint megmentette Orbánt. Értik, a nemzetközi elit majdnem a nép ellenében is képes megbuktatni vezetőket – nem véletlen, hogy az ellenzék ma is kimondva-kimondatlanul ebben bízik, saját alkalmatlansága miatt.

Azóta viszont eltelt 5 év, és rengeteg dolog változott. Először a britek mutatták meg, hogy lehet másképp is élni, mint ahogy azt a birodalom elképzelte, és otthagyták a közösségnek ezt a jelenlegi fajtáját. Majd 2016. november 8-án bekövetkezett az, amire senki sem számított, és amitől korábban elképzelhetetlen mértékű átrendeződések kezdődtek a nemzetközi politikában.

Ez óriási érvágást és sokkot jelentett a megcsontosodni látszódó politikai rendszernek, amelyet így azonban újra kell értelmezni. Nem titok, hogy ebben a munkában Magyarország úttörő szerepet vállal, főleg a bevándorlás kérdésében, amely minden mai konfliktus alapját képezi. Magyarország erejét mutatja, hogy elsőként mert szembeszállni ezzel a birodalommal, vagy ahogy a miniszterelnök fogalmazott: “2017 a lázadás éve lesz”.

Nem csoda hát, ha minden lázadást csírájában akarnak elfojtani, nehogy ragadós legyen a többi országban. Ennek a sorába illeszkedik a különutas bevándorlási politika miatt ránk zúdított össztűz, vagy az emberi jogok újraértelmezésének próbájára adott azonnali strasbourgi válasz, vagy most a CEU regulázása elleni tiltakozás. A valóságban minden nemzetközi felháborodás ennek a lázadásnak az elnyomására tett kísérlet.

Beszédes, és egyben a birodalom befolyását mutatja, hogy amint napvilágra került a CEU-t szabályozó törvény javaslata, az EU már másnap napirendre tűzte a kérdést, holott a rendes munkamenet napokat, heteket szokott igénybe venni. De mindent elárul az egyik, Soros György által támogatott liberális portál fogalmazása is: “Minden követ megmozgatnak Brüsszelben, hogy jogi fogást találjanak a lex CEU-n”. Pedig lex CEU-nak inkább az egyetem megalapításához szükséges törvényváltoztatást lehetne nevezni, lásd fenti kép, ahol a milliárdos saját maga nevezi így az egyetemmel való kivételezettséget.

Sajnos ebbe a sorba illeszkedik, hogy épp a CEU-ügy kirobbanásával egy időben kezdte el pedzegetni Brüsszel, hogy ha Magyarország nem hajlandó elfogadni a kötelező kvóták ránk eső részét, akkor az ősszel Lengyelországgal együtt kizárnak minket az unióból. Most azon túl, hogy már megállapodás született az önkéntes kvótákról, és hogy egy önmaga demokratikus felfogására büszke szervezetnek nem igazán illik fenyegetőzni és zsarolni, felfedi a valóságot is minden támadás eredetére, vagyis a bevándorlásra. Ahogy Lázár János fogalmazott: “feloldhatatlan az ellentét a kormány és Soros György bevándorláspolitikájában mutatott különbségben”. Először próbálták erővel, utána fenyegetőzéssel, most pedig zsarolással. Kár, hogy az érvelést kihagyták, mondjuk abban lett volna a legkisebb sikerük.

#ISTANDWITHCEU

Tehát a boszorkányüldözés logikája hasonló, ám a helyzet felfedése ezúttal sokkal nehezebb, hiszen a CEU-n valóban számos kiváló koponya fordult meg mind az oktatói, mind pedig a hallgatói oldalon. Az ő tehetségükkel való leplezés pedig nehezen kikezdhető erkölcsi támogatást nyújt az egyetemi szabadságot féltő narratívának.

Mivel velük szemben nem sok mindenki határozná meg magát szívesen, ezért ott célszerű fogást keresni, ahol valóban van. Az pedig nem más, minthogy a CEU ma két diplomát ad, egy magyart és egy amerikait, miközben a hallgatók csak egyetlen képzést végeztek el. Ez óriási versenyhátrány a többi egyetem számára – ugyanezért a kettős diplomáért a BGE-n például két külön szemesztert kell elvégezni a Ruskin Egyetemen. Tehát a törvény elsősorban nem a bezárást, hanem az azonos feltételek rögzítését szolgálná. Ezt a véleményt támasztotta alá a Magyar Rektori Konferencia hétfőn kiadott – a vélhető politikai támadások miatt – nagyon óvatos állásfoglalása is:

Az MRK elismeri és jogosnak tartja azon kormányzati szándékot, hogy – figyelemmel az Oktatási Hivatal jelentésében megállapított hiányosságokra– a külföldi felsőoktatási intézmények magyarországi képzései kérdésében egyértelmű szabályozást vezessen be, illetve a jelenlegi szabályozás alapján elvárja a jogkövető magatartást, amely egyaránt érdeke a magyar felsőoktatásnak és a továbbtanulni szándékozó fiataloknak.”

De a szabad oktatásért kiállóknak nem csak ezzel az egyenlőtlenséggel kell elszámolniuk. A CEU tulajdonképpen nem is számít igazi egyetemnek, hiszen csak mester, doktori és egyéb továbbképzései vannak, azok is speciális szakokon, speciális embereknek, vagyis nem jelentkezhet oda bárki. Az egyik legjelentősebb szűrőt kétségtelenül az MBA képzésükön elvárt 4-4,5 félmilliós tandíj jelenti – azt hiszem, hogy nem ettől lesz szabad az oktatás. A másik jelentős szűrő megítélésem szerint az érdeklődés, hiszen a CEU-n olyan rendhagyó képzések zajlanak, mint a kisebbségpolitika, vagy a társadalmi nemek (gender) tanulmánya. Ez utóbbin végzett hallgatók jogosultak eldönteni, hogy ki milyen wc-t használhat – független attól, hogy minek született, persze.

Ahogy az egyetem ír magáról a honlapján:

Intézményünk kiemelten foglalkozik a társadalmi változások interdiszciplináris és összehasonlító kutatásával, a nyílt társadalmakba történő átmenet modelljeinek tanulmányozásával, valamint a nem nyugati fejlődési típust követő demokráciák elemzésével.”

Tehát igazából nem is egyetem, hanem sokkal inkább egy eszmei képzőműhely, ahol az ország vállalatvezetőit bemutatják egymásnak, feltéve ha elfogadják a Soros-féle világrendet – no meg persze ha kicsengetik a nem éppen elhanyagolható tandíj összegét. Ebből a szempontból az egyetem célja kettős: egyrészt kinevelni a ‘civil szervezetek‘ új generációit, másrészt a legmagasabb vállalatvezetői körökben növelni a lekötelezettek számát.

CEU gender

Felirat a táblán: “Megmentjük a gender-tanulmányokat”. Fotó: index.hu

Éppen ezért a tüntetők nem is a CEU mellett álltak ki, hanem sokkal inkább az általa képviselt világrendért, amelyet megpróbáltak ezúttal az akadémiai kiválóság álcájával leplezni. Beszédes, hogy a tüntetésen a megafonba beszélő szónok már nem a felsőoktatási törvény visszavonását követelte, hanem a változást, amit „az egész ország akar”. A felháborodás mértéke a szokásos, annyi különbséggel csupán, hogy a tiltakozás ezúttal pillanatok alatt hamvába halt. Másnap a rendőrség elutasította a híd lezárását bejelentő tüntetést. Na nem azért persze, mert a diktatúra így akarná elhallgattatni az ellenszegülőket, hanem mert a tüntetés megtartásához szükséges minimum létszámot sem sikerült a szervezőknek összeszednie. Pedig az egy közepes baráti körrel rendelkező személy számára sem jelenthet kihívást, ugyanis mindössze 10 fő szükséges hozzá.

Így hát a nép általi kormánybuktatás ezúttal az érdeklődés hiánya miatt elmaradt, ám ne higgyük azt, hogy ezzel elfogyott volna minden trükk a milliárdos tarsolyból – már csak azért sem, mert az igazán jelentős kihívást sosem az utcai demonstrációk jelentették.

Mivel az elitegyetem jellegéből adódóan elképzelhetetlenül  széles ismeretségi körrel rendelkezik, ezért könnyedén tud teljes össztüzet zúdítani Magyarországra. Mint például annak a volt CEU-s tanárnak a véleménycikke, amelyet a Guardian című liberális brit lap hozott le, és amely “Az EU túl sokáig tolerálta Orbán Viktort” címet kapta. Az írás maga nem érdekes, hozza a szokásos kliséket és formulákat, ám az arra adott indulatos hozzászólások megérnek némi elemzést, mert tökéletesen hozzák a liberálisok lelkivilágát:

“Vidéken az újságosnál már korán reggel nem lehet kapni Guardiant. Gondolom amikor hajnalban mennek ki a földekre, vesznek egyet, hogy szántás közben legyen mit olvasgatni.”

“Abba csomagolja a kondás ebédre a zsírszalonnát, de csak miután alaposan áttanulmányozta.”

Legalább annyira vicces, mint a Momentumos Mécs János szatírája. Szatíra, már a szóhasználat esetében is érezhető a liberális pökhendiség. ‘Nem érted a felsőbbrendű viccet? Azért mert ez szatíra volt. Te meg azt sem tudod, hogy mi az, hiszen egy tanulatlan bunkó paraszt vagy’. Mivel én nem vagyok egy érzékenyen gyerek, ezért nekem ennyi belefér, csak akkor ne tessenek csodálkozni, hogy a mélységesen megvetett 8 millió vidéki állampolgár jelentős része nem arra fog szavazni, aki lenézi őket. Szerencsére úgy tűnik, hogy a CEU-n inkább csak a gender-elméletből készítik fel a nebulókat, politikából kevésbé.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén