agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Címke: Európa

A Nagy Blöff

Az EU soros elnökségét betöltő Ausztria kancellárja hétfőn találkozott az európai bevándorláspárti erők arcával, Emmanuel Macronnal. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón arról beszéltek, hogy mind a ketten egyetértenek a külső határellenőrzés megerősítésében, és abban, hogy a bevándorlók országaiba közvetlenül vigyék el a segítséget. De vajon tényleg akkora pálfordulás történt, hogy már a francia elnök is azt akarja, amiről Magyarország három éve folyamatosan beszél?

A válasz röviden természetesen az, hogy nem. Nagyon nem. Pontosan ugyanazt akarják, amit idáig, csak a közeledő EP-választások és csökkenő népszerűségük miatt új eszközökhöz kellett nyúlniuk, amelyben úgy tűnik, hogy kiemelt feladatot szánnak a kezdetektől fogva ‘bevándorlásellenes’, és ezáltal még nem hitelvesztett Sebastian Kurznak.

Azt érdemes látni, hogy Macron egy újonnan létrejött mozgalom vezéreként lett francia elnök, emiatt egyaránt vannak baloldali és jobboldali szavazói is, akiket a kampányban egyszerre kell kielégíteni. Mivel az alapvető politikai törekvését már többször kinyilatkoztatta, vagyis, hogy ő ‘Orbán Viktor ellenfele’, így nem lehet kétséges, hogy elkötelezett a bevándorlás mellett. Azonban ahogy Európában, úgy Franciaországban is egyre többen nézik aggodalommal a bevándorlással összefüggő nehézségek növekedését. Ráadásul ezeknek az embereknek egy jelentős része Macron szavazója, akiknek voksaira számít a májusi választásokon is. Ahhoz, hogy ne veszítse el őket, kedvezményeket kell tennie a számukra is. Olyan kedvezményeket, amiktől eloszlik aggodalmuk a bevándorlás további veszélyeitől. Emlékezzünk, hogy Macron a kezdetektől fogva kettős beszédet folytat, mert amíg folyamatosan a bevándorlás támogatása mellett érvel, addig a francia-olasz határ a mai napig le van zárva.

Hogy ezt az ellentétet feloldja, és hogy egyszerre kedvezzen a bevándorláspárti és bevándorlásellenes szavazóinak is, ugyanehhez a kettős beszédhez nyúl. A probléma leginkább abból ered, hogy míg a bevándorláspártiak igényeit teljes mértékben kiszolgálja, addig a bevándorláselleneseknek tett gesztusok inkább csak retorikai természetűek. Ilyennek számít egy hivatalosan bevándorlásellenesnek titulált politikussal való mutatkozás, valamint az olyan dolgokról való beszélés, mint hogy meg kell védeni a külső határokat, és hogy a segítséget kell odavinni a problémás országokba. Hogy a külső határok védelme alatt mit kell valójában értenünk, azt pont a Sargentini-jelentésről való szavazás napján mondta el Angela Merkel német kancellár.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az külön pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Ne legyenek kétségeink: nem azért akarják elvonni tőlünk a határfelügyelet jogát, mert képtelenek vagyunk megvédni azt, hanem pont azért mert nagyon is meg tudjuk védeni. Az pedig különösen pikáns, hogy mindezt a 'szolidaritás' jegyében tennék.

Közzétette: Kimondjuk – 2018. szeptember 17., hétfő

 

De lényegében ugyanez hangzott el a Macron-Kurz találkozón is, amikor mindketten kijelentették, hogy támogatják az Európai Bizottság javaslatát a Frontex európai határ- és partvédelmi ügynökség megerősítésére, a jelenlegi 1.500 fős létszám 10.000 fősre való bővítésére. Kurz még azt is hozzátette mindehhez, hogy egyes országokat, akik kicsit szkeptikusabbak ebben – itt Magyarország kivételével Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot említette – meg kell győzni. Ez összefüggésben áll Merkel szavaival, amelyek a nemzeti szuverenitás csorbításáról szólnak.

A jövő forgatókönyvei

Nem tudok jósolni a kristálygömbömből, de jelenleg minden jel abba az irányba mutat,  hogy a brexit miatti kiválással továbberősödő francia-német tandem új törésvonal kihasználásával akarja bebiztosítani hatalmát. Ez pedig nem más, mint a bevándorláshoz való viszonyulás kérdése. Az látszik, hogy ebben a kérdésben a baloldali tömb a liberálisokkal és zöldekkel kiegészülve összezár, azonban a néppárt eléggé megosztott. Egyes, főleg északi országokból származó képviselői támogatják a bevándorlást, míg a keleti és déli országok képviselő inkább ellenzik azt. Ezt a megosztottságot kihasználva Macron a saját országában is sikeres recept szerint vonzana el papíron konzervatív képviselőket a jobboldaltól, hogy politikai ambíciói utolsó akadályát, az Európai Néppártot is elhárítsa az útból. Ha sikerül a néppártból képviselőket a saját mozgalmának megnyernie, akkor az utolsó olyan tényezőt is sikerül kiiktatnia, ami a szorosabb európai együttműködéséről alkotott képére – nevezzük mondjuk Európai Egyesült Államoknak – veszélyt jelenthet.

Azonban a bevándorláspárti erők mögött sem ostobák állnak, így pontosan látják, hogy önmagában a ma érvényes felosztás szerinti képviselők megnyerésével még nem érhetnek el többséget, főleg ha a bevándorlásellenes erők is egy egységkoalícióba tömörülnek, hiszen májusban jönnek a választások. A kampány központi eleme már ma is világosan látszódóan a bevándorlás kérdése lesz, így ha ők teljes mellszélességgel beleállnának a bevándorláspártiság oldalára, akkor annak katasztrofális eredménye is lehetne az ő számukra nézve. Éppen ezért szükséges átvenni a kezdeményezést és a téma meghatározását a saját térfelükön tartani. Mivel azonban 2015 óta a bevándorlás pártján állnak, és ugyanettől az időponttól kezdve a magyar miniszterelnök képezi az ellenpólust, így hirtelen bevándorláskritikussá arcvesztés nélkül nem lehet válni, főleg ha a választás utáni politikával önmagukkal kellene szembemenniük, hiszen az intézkedéseik továbbra is azt fogják támogatni.

Ennek megvalósításához le kellett igazolniuk egy kezelhető, és a válság kezdete óta bevándorláskritikus politikust. Mivel az újonnan megválasztottak közül az olasz kormány és a cseh kormány is komolyan gondolja azt amit mond, kézenfekvőnek tűnt a németek érdekekre mindig is fogékony osztrák kancellár ‘felkérése’ a feladatra. Így esett a választás Sebastian Kurzra, aki készségesen elvállalta a megbízást, még ha ennek ára a kormánykoalíció szakadását jelentené is.

A terv világos, már csak egyetlen feladat van: meggyőzni az embereket, hogy a mi bevándorlásellenességünk jobb választás a keményvonalasabb magyar és olasz megoldással szemben. Ennek bizonyítására pedig a Sargentini-jelentés volt hivatott, amely jogi szempontból valószínűleg eredménytelennek bizonyult, de annyi politikai hozadéka mindenképpen volt, hogy megbélyegezze Magyarországot, és így azt lehessen mondani, hogy “lehet, hogy Magyarország bevándorlásellenes, de ott csorbulnak a szabadságjogok; mi is látjuk a bevándorlás veszélyeit, de mi igazi demokraták vagyunk”.

Kurz tehát úgy mérte fel a helyzetet, hogy karrierje szempontjából valószínűleg többet profitál, ha behódol a hatalmasoknak – Manfred Weber is hasonló taktikát választott -, de óriásit kockáztat, amikor a Sargentini-jelentés támogatásával végső soron korábbi önmagával került szembe. Kormánykoalíciós partnere, az osztrák Szabadságpárt ugyanis már bejelentette, hogy nem fogadja el a jelentés érvényességét és vizsgálja a jogi lehetőségeket. Tehát ha a valódi bevándorlásellenesek elég ügyesen kommunikálnak, akkor nem a Kurz-féle vonal fog tőlük szavazatokat nyerni, hanem a bizonytalankodó jobboldal fog a valódi bevándorlásellenesekre voksolni. Ez az a küzdelem, aminek kimenetelét ma még szinte lehetetlen megjósolni. Amit viszont egyáltalán nem nehéz megjósolni, hogy bármi is lesz a májusi szavazás kimenetele, a bevándorláspártiság éllovasának szerepében tetszelgő Macron biztosan veszít. Ha ugyanis nyernek a bevándorlásellenesek akkor egyértelmű a bukás, azonban ha a bevándorláspártiak nyernek, akkor sem lesz túl sok oka az örömre, mert egy Németország dominálta Európa kiépítését sikerült francia elnökként előidéznie.

Most kezdődik az igazi harc!

A magyar választásnak minden kétséget kizáróan európai jelentősége volt. Az első ütközet után tisztulni látszik a kép, világossá válnak az új frontvonalak és az új szereplők. A Soros György által diktált tempót Brüsszel magasabb fokozatba kapcsolta, de a történet nem úgy fog végződni, ahogy azt a bevándorláspárti politikai elit képzeli. A bevándorlás elutasításában fog egyesülni az új, demokratikus Európa. 

Csütörtök este érkezett a hír, hogy Soros György meghajol az újabb kétharmad előtt. Bár a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSF) bezárja budapesti irodáját, azért még sincs túl sok okunk az örömre, ugyanis ugyanezen a napon fogadták el az Európai Parlamentben azt a javaslatot, amely szerint az Európai Unió anyagilag is támogatni fogja azokat a ‘civil’ szervezeteket, amelyek elkötelezett hívei a bevándorlásnak, valamint az ún. nyílt társadalom eszméjének. Mindezt három nappal Soros György brüsszeli látogatása után – csupán csak ekkora befolyása van a milliárdos spekulánsnak az európai politikára.

Így tehát ne gondoljuk azt, hogy Soros egy percre is feladta volna nagyszabású, egész Európa arcát átszabni kívánó tervét, csupán a háttérbe szeretne vonulni, átadni a stafétát a hivatalos politikusoknak. Ez a szerep pedig nem másra hárul, mint a franciák villámkarrierű szépfiújára, a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökre, Emmanuel Macronra. És ő nem is késlekedett sokat, egy nappal Soros látogatása után kijelentette, hogy Európában polgárháború dúl. Az ember azt gondolná, hogy végre észbe kapott a gallok bölcs vezére, de a történet folytatása nem teljesen összeegyeztethető a józan ésszel, ugyanis – kapaszkodjunk meg! – a polgárháború nem az európai őslakosok és a beilleszkedésre soha a legkisebb hajlandóságot sem mutató muszlimok között zajlik, hanem az európai nemzetek között. Ahogy ő fogalmaz: “Érezhető az illiberalizmus iránti lelkesedés, és folyton növekszik”. 

Az világos, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelmének híre az Élysée-palotáig is eljutott, amitől az újabb sztrájkokat kiváltó reformokat fontolgató Macronnak érezhetően megremegett a keze. Azonban ezúttal ez az ijedtség kiváló helyzetfelismerést okozott nála, ugyanis a magyar modellre egyre nagyobb kereslet mutatkozik. Azonban ha képes ennyire pontosan értékelni, akkor talány, hogy vajon miért nem jut el az azt kiváltó okok felismeréséig. Hiszen a napnál is világosabb: a Fidesz népszerűségét az őszinte és nyílt beszéde adja, amelytől igencsak elszoktak Európa politikai korrektségének vesztegzárában szocializálódott társadalmai. Ha úgy tetszik, a Macron által vizionált polgárháború kiváltó oka ő maga, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó politikai elit, amely egyszerűen képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egy demokráciában a hatalom a néptől ered. Magyarországon pedig a nép döntött, méghozzá fölényesen, amely olyan kristálytiszta üzenetet közvetített, amelyet többé nem lehet szőnyeg alá söpörni bármiféle légből kapott, idegengyűlölettel és demokráciaellenességgel összefüggő, tartalom nélküli nagy szólamok vég nélküli ismételgetésével.

De az elnök természetesen abban is óriásit téved, amikor a két, egymással kétségtelenül szemben álló tábort úgy akarja beállítani, mint a demokraták küzdelmét az antidemokraták ellen – illetve nem is téved olyan nagyot, csak éppen pontosan fordított előjellel, mint ahogy ő azt képzeli, hiszen az igazi demokraták az általa lekezelően csak ‘populistának’ bélyegzett oldalon állnak.

Azonban a legnagyobb tévedése az, amikor azzal az idejétmúlt elképzeléssel próbálja bizonygatni a liberalizmus szükségességét, ami egyébként az Európai Unió alapgondolata is volt. Vagyis ha Európa nemzeteit egy nagy, nemzetek fölött álló szervezet hálója alá sikerül bevonni, akkor nem lesz több háború. Ez az elmélet békeidőben kiválóan működött, ám az első kihívások alkalmával a gyakorlat ismét rácáfolt az elméletre. Először is a békét a jólét garantálta, amely megóvása érdekében állt minden tagállamnak, valamint a NATO katonai szövetsége a külső ellenséggel szemben is megvédte az egyes országokat. De mi történik akkor, ha egy belső ellenség intéz támadást ellenünk? Az amerikai hadseregnek nem okozott problémát Irak katonai legyőzése, de a gerilla harcviseléssel szemben tehetetlen maradt. Európának ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie: vélhetően egyetlen olyan nagyhatalom sincs, akivel szemben közös erővel ne lehetne sikeresen fellépni, de mi van akkor, ha a frontvonalak a hátországban húzódnak? Nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani.

A másik cáfolat Macron elképzelésire nem társadalmi, hanem sokkal inkább gazdasági eredetű volt. A 2008-as válság eszkalálódása bebizonyította, hogy a híres nagy európai szolidaritást a pénz kérdése mennyire gyorsan felül tudja írni. Emlékezzünk csak a bajba jutott görög gazdaságra, amely héroszi küzdelmet vívott a túlélésért a legnagyobb európai nemzetállam, Németország ellen. Ha bárkinek is kérdéses lett volna az ütközet kimenetele, annak csak egyetlen kérdést tennék fel: emlékszik még valaki Alexis Ciprasz nevére?

Mindebből az következik, hogy ha nem egyenlő rangú feleket terelünk egy óriási szervezetbe, akkor józanul gondolkodóként nem várhatjuk el, hogy a legerősebb majd önként lemond befolyásáról – éppen ellenkezőleg, ilyen esetben az országok felett álló szervezet nem lesz más, mint a legerősebb tagállam hatalmának kiterjesztése.

De nemcsak az Európai Unió jelenét mérte fel rosszul, hanem annak jövőjét is. Ugyanis a nemzetállamok nem egymás vetélytársai, hanem sokkal inkább szövetségesei lesznek a közös ellenséggel, az őket eltörölni akaró liberalizmussal, és az ennek eszközeként használt bevándorlással szemben.

Éppen ezért véleményem szerint Macron óriási taktikai hibát követett el, amikor azt találta mondani, hogy “egyetlen, Orbán Viktor által vallott értéket sem tartok a magaménak”, ugyanis ezzel az idézetével a miniszerelnök ellenpólusaként helyezte fel magát Európa politikai térképére. Legkésőbb 2019 májusában megtudjuk, kinek volt igaza.

A magyar modell európai exportálása

A liberális média által túlfűtött várakozások következtében sokan valóban megdöbbentek a Fidesz újabb – egyébként valóban földcsuszamlásszerű – győzelmén. Pedig az csak beleillik az egyébként éppen a Fidesz által megteremtett európai trendbe. Az újabb kétharmad vélhetően egyben iránymutatást is jelent a nemzeti szuverenitásért küzdő pártoknak a jövőre esedékes Európa parlamenti választásokra is.

Vasárnap nyert a Fidesz, ismét. Az okokról azóta többféle magyarázatot is kaptunk, illetve ellenzéki oldalon pedig mintha egy bűnbak-keresési játék vette volna kezdetét. Én a hosszas elemzéstől most inkább megkímélném az olvasót, és csak a rövid tényekre szorítkoznék:

  • harmadszorra is 2/3-dal nyert a Fidesz, de ha figyelembe vesszük, hogy a 106 választókerületből 91-et megnyertek, akkor az angolszász országokra jellemző abszolút választási rendszerben ez inkább 4/5 lenne
  • a 48,51%-os listás eredmény többségében elmarad az egyéni képviselőjelöltekre érkező szavazatok számától, így a körzetek többségében akkor is a Fidesz jelöltje nyert volna, ha csak egy ellenfél áll vele szemben
  • a kormánypárt közel 300.000 ezer új szavazót tudott megszólítani, így a rekord magasnak számító, 70%-os részvétel mellett is biztosan szerzett többséget, miközben minden eddiginél erősebb legitimációra tett szert
  • valóban ellenzékváltó hangulat volt vasárnap, legalábbis nehéz másként értelmezni, hogy a katasztrofális választási eredmények miatt minden ellenzéki párt vezetője lemondott– kivéve persze Gyurcsányt, naná! -, Vona és Simicska együttesen lenullázták a Jobbikot, és saját magukat is
  • ez azért is érdekes, mert valójában a választás legnagyobb vesztese Simicska, aki a Jobbikba ölt vagyonának jelentős részén túl az önmagába vetett hitét is elvesztette, hiszen a G-nap utáni újabb kétharmad azt bizonyítja, hogy az új struktúra nélküle is kiválóan és olajozottan működik

Nagyjából ennyit akartam a magyar választások belpolitikai vonatkozásairól beszélni, ugyanis – ahogy a miniszterelnök fogalmazott – tétnek a jövő volt most feltéve, ami jócskán túlmutat az országhatárokon. Éppen ezért a Fidesz igazi ellenfele nem is a magyar ellenzék volt, hanem a ma még uralkodói politikai ideológia, a bevándorláspárti liberalizmus európai képviselői. Ha úgy tetszik, a hosszútávú terveinket figyelembe véve, ez kötelező győzelem volt. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök győzelmi beszéde is szokatlanul rövidre sikeredett, de árulkodó az a nyilatkozat is, amit a győzelem után azonnal az EchoTV-nek adott:

Magyarországnak azért tudni kell, hogy mekkora a nemzeti összterméke, tudnunk kell, hogy hány katonánk van, tudnunk kell, hogy mekkora a területünk, mekkora a népességünk, hogy néz ki a szavazati jogunk az Európai Unióban, tehát én szeretném, ha továbbra is a földön járnánk és tisztában lennénk a realitásokkal. De, ugyanakkor Európa egy olyan korszakban él, amelyhez hasonlót mi már, akik a Fideszt alapítottuk, láttunk. Tehát egy olyan korszakban van, amikor az őszintétlenségtől szenved. És amikor egy földrész, a világ sok nép együtt szenved az őszintétlenségtől, nem tudja kifejezni, vagy mert nem tudja megfogalmazni, vagy mert nem hagyják, hogy elmondja azt ami gyötri, amitől tart, amit fontosnak tart a jövőre nézve, akkor nem annyira a katonák száma, a hadsereg, a nemzeti össztermék és a terület számít, hanem a gondolat és a hang tisztasága, egyenes mivolta. És itt nincs nagy nép meg kis nép, itt vannak bátor népek, vannak bátor emberek, Magyarország a bátor emberek országa, akik világossá tették a mai napon nem csak magunk számára, hanem egész Európa számára, hogy a dolgokat így nem lehet folytatni. Tehát őszinte, világos és egyenes beszédet akarunk. Meg akarjuk nevezni azt, ami gyötri ezt a kontinenst, ez a mi kontinensünk, ez a mi hazánk, a tágabb hazánk, szeretjük. Szeretnénk, ha a jövő az ugyanolyan szép lenne a számára, mint a mögöttünk hagyott néhány sikeres évtized volt. Tehát mi nem szemben vagyunk Európával, és az Európai Unióval, hanem mi akarjuk Európát, akarjuk az Európai Uniót, sikeres és erős Európai Uniót akarunk. De ehhez előbb mindent, ami gyötör bennünket, őszintén el kell mondani. (…) És nem akarja Magyarország elkövetni azokat a hibákat, amiket nálunk hatalmasabb, gazdagabb és nagyobb országok elkövettek, és nem akarjuk azt sem, hogy Európa rámenjen ezekre a hibákra, ki akarjuk ezeket javítani.

Ezt akár úgy is fel lehet fogni, mint egy választási kampányszöveget, ugyanis világossá teszi, hogy érdekelt az erős Európai Unió fenntartásában, azonban egy alternatívát kínál a kontinens nemzeteinek. A magyar választási eredmény azt üzeni, hogy az elkövetkező évtized legfontosabb európai kérdése a bevándorlás lesz. És aki ebben a témában ráérez a választók gondolataira, az aggodalmaikat meghallgatja és azokra érdemi választ is kínál, az képes lesz a jelenleg kihívó nélkülinek hitt európai politika megváltoztatására.

Ez a folyamat nem most kezdődött, hiszen az utóbbi hónapokban Európa-szerte mindenhol a bevándorlásellenes erők nyernek, azonban ennek a mozgalomnak, ha úgy tetszik “lázadásnak” a szimbóluma kétségtelenül Orbán Viktor, aki 2015-ben remek taktikai érzékkel érzett rá, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és élére állt a mozgalomnak, még ha akkor meglehetősen egyedül is volt.

Nem véletlen, hogy Brüsszel már idén nyáron bármi áron véglegesíteni akarja a kvótákat, mert ha nem sikerül neki, akkor ez a jövőre esedékes EP választásokon egészen biztosan téma lesz. Mivel az események azt bizonyítják számunkra, hogy ma a bevándorlásellenes pártok élik reneszánszukat, ezért a nemzeti kormányok mellett könnyen lehet az európai csúcsvezetésben is földcsuszamlásszerű változás, amiben a mozgalom élenjárójára egészen biztosan komoly szerep hárulna.

A nyugati civilizáció alternatívái

Tusványos után egyre jobban körvonalazódni látszik az az idáig is nyilvánvaló tény, hogy Magyarország súlya a nemzetközi politikában egyre inkább felértékelődik, amiről még a provokált balhé sem tudja elvonni a figyelmet. A 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen ugyanis Orbán Viktor nem csak a jövő évi választások tétjéről beszélt, hanem valós alternatívát kínált az idáig kikezdhetetlennek hitt uniós politikai irányzattal szemben is.

Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam, Európa jövője alapvetően a német érdekektől függ – mint ahogy az elmúlt évszázadok során olyan sokszor. A második világháború után egy ideig úgy tűnt, hogy a vén kontinens arcvonalát meghatározó német-francia megbékélés lesz a fejlődés, a jólét, a béke és a biztonság kulcsa. Ez egészen addig működött is, amíg a világgazdaságot a növekedés jellemezte, ami a jólét folyamatos növekedésével járt együtt, ami pedig Európában a béke záloga – az európai nemzeteket jellemző folyamatos szembenállások a XX. században érték el tetőfokukat, amikor a kontinenst két korábban soha nem látott pusztító mértékű mészárlás kerítette hatalmába. Az európai ember azonban belefáradt a folyamatos küzdelmekbe, és hajlandó is korábbi sérelmeit félretenni, ha kap cserébe valamint. Egészen pontosan a jólétet. Ez a mai Európai Unió eszméjének alapja. Mivel azonban a jóléten alapuló béke meglehetősen törékeny pilléreken áll, így nem csoda, ha egy váratlan, de pusztító erejű válság a jóléttel együtt a biztonságot, majd pedig a békét is magával sodorja. Egyszerűen értelmezve a helyzetet, az unión belüli konfliktusok ma abból a vitából erednek, hogy az európai közösség milyen választ adjon ezekre az eszményi képet széttöredező kihívásokra.

A korábban egyeduralkodónak gondolt irányvonal, az integráció folyamatos mélyítése

Valószínűleg a kijelölt úton haladt tovább Európa történelme, ha nem üt be először a gazdasági válság – amely először hozta felszínre az egyes államok eltérő érdekeit -, illetve az annak kezelési módjának szánt migrációs nyomás. Mert ugye azok, akik agitatio-t olvasnak, már régen túl vannak azon a liberális szépelgésen, hogy a bevándorlók – akik a narratíva szerint igazából ám menekültek – befogadása humanitárius kötelességünk. Ismerhetjük már ezt a felfogást, hiszen az egész európai politikai elit a magáénak érzi, mert ez alapvetően az Európai Uniónak nevezett bürokratikus intézményegyüttest a pénzükkel könnyedén befolyásoló óriásvállalatok érdeke, és nem a választópolgároké. Ennek a felfogásnak a végeredménye pedig nem más lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozott Európai Egyesült Államok létrehozása.

Azonban óriási hibát követ el az, aki a jóléti rendszerrel idecsábított, képzetlen, és egy teljesen más civilizációból származó emberek milliót összekeveri az Amerikát, az amerikai álmot megteremtő bevándorlókkal. Mert bár közös bennük a magas abb életszínvonal iránti vágy, annak megszerzésének módjában óriási különbségeket lehet felfedezni. Míg a migránsok tömegei a már említett szociális juttatások reményében vállalja nem kis megpróbáltatásokkal járó útját – teheti, hiszen nincs sok vesztenivalója a sivataghoz képest -, addig az amerikai kontinenst meghódító kalandorok sokkal inkább a saját sorsuk kovácsaiként képzelték el jövőjüket, nem pedig az állami szociális hálón való csüngésen, így ők nem is tekinthetők másnak, mint nemzetük kiválóságaiknak, akik a vállalkozási hajlamukkal megteremtették a jövő üzleti kultúráját. És ha már a kultúránál tartunk: nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy ők mind egy azonos, kereszténységen alapuló kultúrkörből származtak, nem pedig egy ellenséges civilizációból, így nem csoda, ha a beilleszkedés könnyebben ment, és nem akarták elpusztítani egymást csupán azért, akik ők valójában – mint ahogy azt sokszor a mostani jövevényeknél sajnos megtapasztaljuk.

Új remény

A másik választ, amelyet az Európát ért kihívásokra fogalmaznak meg a V4-ekhez, és ezen belül is első sorban Magyarországhoz köthetjük. Ennek lényege, hogy a problémát okozó, majd azt folyamatosan eszkaláló központi hatáselvonást váltsa fel a nemzeti szuverenitás elve, amely szerint minden problémát a probléma felmerülésének helyén kell megoldani, nem pedig több ezer kilométerre tőle, egy távoli központban. Ez logikus, hiszen nemcsak az nemzeti önrendelkezés elve – ez az emberi jogok mellett az amerikai alkotmány második legfontosabb alappillére -, hanem a józan ész is ezt követeli meg. Hiszen már egy Budapest-vidék viszonylatban is nehéz lenne elképzelni, hogy helyismerettel nem rendelkező politikus döntsenek olyan kérdésekben, amelyek eldöntéséhez teljesen inkompetensek. Hát még ha a döntéshozók nem csak helyismerettel, hanem nyelv-, és kultúraismeret vonatkozásában is hiányt szenvednek.

Szóval létezik egy V4-eknek nevezett szövetségi rendszer, amelynek tagjait Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország adja, és amely szövetség célja, hogy megreformálja az Európai Uniót, alternatívát kínálja a benne élő polgároknak. A szövetség súlyának növekedését jelzi, hogy az általa megfogalmazottak szerint – vagyis a problémát ott kell megoldani, ahol keletezett, nem pedig azt importálva, Európa határain belül – néhány hét leforgása alatt a migrációs térség két kulcsszereplőjét, Egyiptomot és Izraelt is vendégül látta a soros elnököt adó Budapest.

Ezek az új szövetségek nem csak azért számítanak kiemelt jelentőségűnek, mert az Európai Unió jelentős bírálója volt a zsidó államnak, hanem mert az Obama-adminisztráció alatt a kapcsolat némiképp megromlott, ám hagyományosan a jó amerikai-izraeli kapcsolatok Trump elnökké válásával új lendületet nyertek. És mivel az új amerikai elnök NATO-csúcsbéli látogatásán is világossá tette, hogy az atlanti szövetséget új alapokra helyezné, így személyében a belső ellenzékként is funkcionáló V4-ek egy igen jelentős támogatóra tettek szert.

Tusványos

Mindezek fényében a korábbiaknál is nagyobb médiafigyelem övezte Orbán Viktor idei tusványosi beszédét, amelynek további fontos jellemzője, hogy a választások előtti utolsó volt, így a miniszterelnök a belpolitikai tét mellett a következő évekre szóló terveit is felvázolta. A beszéd több részből állt, én itt most csak a nemzetközi kitekintésre szeretnék reflektálni. Világos, és egyenes volt, amikor az új szövetség célkitűzéseit állította párhuzamba, az azóta csak Soros-tervként aposztrofált, ám az uniós politikai elit által mégis önmagára nézve kötelező erejű szándékkal. Ez a terv négy részből áll:

  1. Lehetőség szerint évente egy millió muszlim bevándorló befogadása.
  2. Évente, fejenként 15.000 euro összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
  3. Ezeket a bevándorlókat utána szét kell osztani egy állandó, és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
  4. Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól (ennek az ügynökségnek a megalakítását ebben a hónapban jelentették be).

A beszéd nemzetközi visszhangját és jelentőségét azt hiszem annak az amerikai képviselőnek a véleménye tükrözi legjobban – ami egyben az amerikai kormány megítélését is tükrözi-, aki Orbánt Churchillhez hasonlította:

A történelem a nyugati világ Churchilljeként fog emlékezni Orbán Viktor miniszterelnökre… ha a Nyugat túléli a kulturális öngyilkosságot”

Azt hiszem felettébb éles a különbség, amikor a németek érdekeit mindenek elé helyező, és azt hatalmi eszközökkel érvényesítő Angela Merkellel helyezzük párhuzamba.

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

Ne feledjük, az olló üti a papírt. Forrás: www.strangehistory.net

De érdekes volt a liberális média közvetítése a beszédről is, ők ugyanis tartalmi kifogások helyett sokkal nagyobb felületet biztosítottak egy provokáló nőnek, amellyel céljuk a nyilvánvaló figyelemelterelés volt – nem csoda, hiszen az elhangzottakat érdemben cáfolni nem tudták, hiszen a Soros-tervet éppen maga Soros György vetette papírra. Így megmaradt megint a tartalmi helyett a morális kifogás, hiszen tudniillik megint egy nőt bántalmaztak ezek a szexista fideszesek. Nem állítom, hogy a balhé előre megrendezett volt – még akkor sem, ha a kamerák éppen akkor és ott vették az eseményeket – mindenesetre azért érdemes legalább a kérdést feltennünk magunknak: a kölni tömeges erőszak során vajon miért nem aggódtak annyira a szexista megnyilvánulások miatt? Be kell vallanom, hogy némiképp álszent voltam a kérdés feltevésénél, ugyanis mit várunk azoktól, akik a kormányt antiszemitizmussal vádolják, majd pár nappal később személyesen az izraeli miniszterelnök tesz szokatlanul hosszú, 4 napos látogatást, mintegy 30 év után először hazánkban? Érdekes, hogy sem a muszlim kultúrában gyökerező nőkkel szembeni elnyomással, sem az antiszemitizmussal nem törődnek annyira, amikor millió számra importáljuk őket. Az aggodalom csak és kizárólag a Fideszt illeti meg. Nem baj, hozzászoktunk már.

Összességében tehát elmondható, hogy nem volt véletlen a miniszterelnöknek az a párhuzama sem, hogy Trianon óta még nem álltunk ilyen jól. Ahogy akkor, most is válaszút előtt állunk: vagy a németek dominálta Európát, vagy pedig az amerikai és orosz nagyhatalmakat választjuk. Én őszintén bízom benne, hogy a két világháború végeredménye semmi kétséget sem hagy bennünk a helyes döntésről.

Elkezdődött!

Míg a világ az újabb Oscar-gálára figyelt, addig elkezdődött az a folyamat, amelyet már mindenki régóta sejtett: az európai országok felszámolása. A legszomorúbb a történetben ugyanakkor az, hogy a véget nem a Putyin-féle Oroszország, vagy az új amerikai adminisztráció ténykedése jelenti, hanem a saját magunk által megválasztott vezetők adják fel számunkra az utolsó kenetet. 

Vasárnap éjjel minden szempár a 89. Oscar-díjátadóra figyelt, amelyen immár zsinórban második alkalommal magyar siker is született. Így különösen fájó lehet számunkra, hogy pont ezt a médiafigyelmet kihasználva választotta ezt a napot a német, az olasz, a francia és a luxemburgi parlament elnöke, hogy bejelentésükről elterelje a figyelmet. Pedig érdemes lett volna szavaikra jobban figyelni, ugyanis egy közösen megfogalmazott nyílt levélben kezdeményezik az Európai Egyesült Államok létrehozását, és ezzel párhuzamosan a meglévő nemzetállamok megszüntetését.

Indoklásként a Brexitet hozták fel példának, vagyis azt, hogy gyors cselekésre van szükség, addig kell megszüntetni a nemzetállamokat, amíg más országok be nem jelentik kilépési szándékukat. A szöveg egészen pontosan így hangzik:

Eljött az ideje a politikai integráció szorosabbra vonásának, a szélesebb jogkörökkel rendelkező föderális állam létrehozásának. Tudjuk, hogy egy ilyen kezdeményezés erős ellenállásba ütközik, de az egyesek inaktivitása nem válhat mindenki más bénultságának az okozójává. Azok, akik hisznek az európai eszmékben, képesek kell legyenek új életet lehelni beléjük ahelyett, hogy végignézik menthetetlen bukásukat.”

Na már most aki valaha is pókerezett, az pontosan tudja, hogy ez a helyzet pont olyan, mint amikor vesztésre állok, és bemondok egy all-int a semmire. Pont így cselekszenek most Európa vezetői is. Az unióból való kiábrándulás egyre nagyobb méreteket ölt, de ők azért még – bármekkora ellenállást is váltson ki ez a hivatkozott országokban – utolsó erejükkel szorosabbra fűznék a szálakat. Természetesen tisztán a demokrácia szeretetéből, vagy ahogy ők fogalmaznak “az európai eszmékben való hitből” fakadóan. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Renzi Olaszországban megbukott, vagy hogy a francia elnökválasztáson az a Marine Le Pen tűnik a legesélyesebb jelöltnek, aki népszavazást tartana az uniós tagságról – micsoda fasiszta elképzelés ez is.

Szóval az uniót vezető elit megijedt. Tudja, hogy többé már nincs legitimitása a polgárok szemében, nemzetközi szövetségesei is elfogytak, de azért ő mégiscsak ránk erőltetné utolsó leheletével a már többszörösen megbukott lázálmát – amelynek alappillére a bevándorlókkal elárasztott Európa -, csak éppen felgyorsított üzemmódban.

A tét óriási, a kihívás hatalmas. Európa jelenleg még regnáló elitjei kijátszották utolsó lapjaikat. Most egy másik négy országból álló csoportosuláson a sor, hogy válaszként megfelelőt lépjen.

Európa, jobbra át!

Donald Trump lett az amerikai elnök, ami nem várt fordulatot hozhat a nemzetközi politikában. Ez a jobbratolódás Európában már érezhető volt a Brexitnél, valamint a populistának bélyegzett pártok felemelkedése során is, ám ez a folyamat most új sebességbe kapcsolhat. Tegnap Bulgáriának is új, oroszbarát elnöke lett, de december 4-én Ausztriában és Olaszországban is fontos választásokat tartanak, amelyek megváltoztathatják a politikai fősodor irányát. De a legérdekesebb kérdés mégiscsak a németek reakciója lesz, hiszen a merkeli bevándorláspolitika is annak a történelmi tapasztalatnak az eredménye, hogy az amerikaiakkal nem célszerű konfliktusba keveredni. Meglátjuk, hogy ez a bölcs gondolat az új amerikai elnök alatt is fenn fog e állni, mert Európában a németek nélkül nincs teljes fordulat.

November 9-én eldőlt, hogy az Egyesült Állomok következő elnöke Donald J. Trump lesz. Ez a nem várt fordulat szemmel láthatóan kiverte a biztosítékot néhány, a másság mindenen túli elfogadását hirdető csoportosulásnál. Azóta egymást követik a Trump elleni tüntetések, amelyek résztvevő között, mint megtudtuk szép számmal akadnak fizetett provokátorok is. Az eset sok tekintetben hasonlít a Brexit során tapasztaltakra, hiszen Californiában itt is mozgalom indult az elszakadásért, akárcsak Londonban. Azon a kérdésen már túl vagyok, hogy a demokraták mégis miért képtelenek elfogadni egy demokratikus választás eredményét – vélhetően mert csak addig ‘demokraták’, amíg az számukra kedvező eseményeket takar -, de sokkal érdekesebb, hogy a tüntetések indoklásának a ‘gyűlölet embere’ elleni fellépését jelölik indoknak. Nem tudom, hogy a ‘gyűlölet’ ellen miért épp a gyülölködést gondolták morálisan elfogadható magatartásnak, de az már nem ennyire közömbös, hogy ezeken az anarchia közeli tüntetéséken egy ember már meg is halt. Érdekes, hogy megint azok tombolnak és pusztítanak az utcákon, akik béke hírnökeinek szerepében akarnak tetszelegni – úgy tűnik ez valami balos szokás lehet, mert nálunk is akkor voltál ‘csőcselék’, ha a Gyurcsány kormány ellen tüntettél, de ha az Orbán kormány ellen, akkor hirtelen szabadsághőssé avanzsálsz; félelmetes párhuzam.

natebeeler_cagle

Hát igen, elég érdekesen hat, amikor a ‘gyűlölet ellen tiltakozók’ szítják a legnagyobb gyűlöletet. Forrás: dispatch.com

A történtekből ugyanakkor a társadalomban meglévő feszültség kiolvashatóságát tartom az egyetlen pozitív hozadéknak, amely a tét növekedésével fokozatosan csak nőni fog. Végre leleplezték önmagukat, és nem kell tovább folytatni ezt az értelmetlen moralizáló vitát az erkölcsről, meg emberi értékekről, hanem végre őszintén beszélhetünk az embereket érdeklő fontos kérdésekről.

A dominóhatás

Annál is inkább, mert a történetnek súlyos következményei lesznek az egész világra, így Európára nézve is. Úgy tűnik, hogy a korszellem alapján elindult egy olyan folyamat, amely során a polgári lakosság, mintegy tüntetőleg fellázadt az eddigi, a polkorrekt gondolkodást meghonosító politikai elit ellen, amely a populistának bélyegzett pártok előretörését hozza magával. Középtávon pedig a liberalizmus, mint eszme bukását is jelenthetni, ugyanis jelenlegi formájában nagyon úgy fest, hogy nem tud megújulni, és a valós problémákra valós megoldásokat kínálni. Ennek legfőbb oka, hogy ha dogmatikus alapelveiből engedne, akkor azzal maga ismerné el alkalmatlanságát és azonnal összeomlana. Mindenesetre a végjáték így is ugyanaz lesz, csak hosszabb ideig fog eltartani a szenvedése, ami viszont a jobboldali pártok könnyű győzelmének ígéretét hozza magával, mintegy önmagát erősítő dominóhatást kiváltva.

profecia

Végső soron, amit populistának bélyegeznek, az maga a demokrácia: “Ahogy a demokrácia tökéletesedik, az elnök által képviselt hivatal egyre közelebb és közelebb kerül az emberek belső lelkületéhez. Egy nagyszerű és dicsőséges napon az emberiség végül el fogja érni szíve vágyát, és a Fehér Házat egyenesen egy hülye és teljesen egoista idióta fogja elfoglalni.” Forrás: latimes.com

Már a magyar kvótaügyi népszavazás is hasonló hatást válthatott volna ki, de a végülis érvénytelen eredmény ezt felülírta, ugyanis ezek után nem valószínű, hogy kétes kimenetelű szavazásokra más pártok is bevállalnák a kockázatot. Viszont ami késik nem múlik, hiszen Trump megválasztása után már nincs több mellébeszélés, erre a nem várt – vagy inkább a politikai elit által nem remélt – választási eredményre választ kell adnia az európai elitnek is. Tartok tőle, hogy a brüsszeliták által lenézett jelölt hatalomrakerülésére annyira nem számítottak, hogy az elmúlt évben a Trump ostorozásására alapuló kommunikációt már nehéz lenne egy 180 fokos fordulattal visszafordítani, és ezáltal helyreállítani a megtépázott nemzetközi kapcsolatokat. Ez pedig újabb lendületet ad annak a már egyébként is elindult nemzetközi folyamatnak, amely a valódi politikai változás ígéretét hordja magában. Mai hír, hogy Newt Gingrich, korábbi republikánus házelnök, akit Trump leendő külügyminisztereként tartanák számon, egy interjúban arról beszélt, hogy

Magyarország a beérkező migránsok számát egyetlen nap alatt 99 százalékkal csökkentette, egyszerűen egy hatékony kerítés megépítésével és annak az őrzésével.”

Párhuzamot állítva a mexikói határ felől érkező illegális bevándorlókkal. Mennyire más szemlélet az a leendő amerikai adminisztrációtól! Sehol egy fasiszta jelző, sehol egy elítélő, emberi jogokra vonatkozó nyilatkozat. Magyarország a mai Amerikában a példát jelenti, és nem az antikrisztust, amely szerepet a demokraták előszeretettel sütöttek ránk, nem kifejezetten javítva ezáltal az egyébként sem túl rózsás magyar-amerikai kapcsolatokat.

Európai változási hullám

Érdekes, hogy a magyar kormány az egyetlen, amely hivatalból kezdte meg akkor még különutas politikáját, így ez az új hullám nemhogy el nem sodorja, de inkább növeli ázsióját, hiszen azóta minden nemzetközi választáson a számára kedvező jelölt került ki győztesen. A sor Lengyelországban kezdődött, majd jött egy kevésbé fontos, de mégis ebbe a körbe illeszkedő horvát szavazás, a legújabb ország pedig, ahol változás állt be, az Bulgária. Épp most bukott – mondott le a kormányfő az elnökválasztás eredménye miatt – meg az EU-párti kormány, amely Brüsszel és Washington erős ajánlására felmondta pl. az országon átvezető Déli Áramlat gázvezetéket. Nagy kérdés, hogy az új oroszbarát kormánnyal, és az orosz-török kiegyezéssel mi lesz ennek a vezetéknek, és ezáltal a régió geopolitikai helyzetének a sorsa.

Kevésbé fontos szereplő a nemzetközi térképen, de újabb ok az aggodalomra a románoknak, hogy Bulgária mellett Moldáviában is oroszbarát elnököt választottak. Ezek a történések is az együttműködésre ösztönözhetik a román vezetést, vagyis itt kevésbé önszántukból, mint politikai kényszerűségből, de mégis beállnak az új irányba – azért nem kell aggódnunk a románokért, a történelem során számtalanszor bizonyították már, hogy pontosan tudják, hogyan kell az erősebb irányába helyezkedni.

December 4-e lesz a következő nagy mérföldkő Európa jobbratolódásában, hiszen Ausztriában végre talán megtartják az elnökválasztás második fordulóját is, ahol a mostmár a közvélemény-kutatóknál is népszerűbb jobboldali jelölt Hofer vezet a zöldek jelöltje előtt. Ha a nemzetközi folyamatokat nem is vesszük figyelembe, akkor sincs túl soka bizalodni a liberális-baloldali tábornak, ugyanis a kormány a bukott kancellár után érezhetően jobboldali szavazóknak kedves húrokat penget, elsősorban Sebastian Kurz külügyminiszter révén.

Ezen a napon egy másik – talán még fontosabb – államban is tartanak egy szavazást. Olaszországban, a kormányon lévő baloldali Renzi jelentette be, hogy ha nem szavazzák meg a kormányfő parlamenti és választási reformját, akkor lemond. A kutatások alapján az ő szénja sem áll túl jól, így egy előrehozott választáson vélhetően a szintén populistának bélyegzett Öt Csillag Mozgalom gyűjthetné be a legtöbb szavazatot. Tovább fokozza ez az EU amúgy sem épp elhanyagolható problémáit, hogy ráadásul a párt még az eurózónából való kilépés lehetőségét is belengette, amit egyébként az olaszok fele is támogat.

A téli álom nem tart sokáig, ugyanis egyből követi a tavaszi ébredés. Március 15-én Hollandiában tartanak választásokat, és ha nyer a Geert Wilders vezette iszlámellenes Szabadságpárt, akkor könnyen lehet, hogy az Unióból is kivezetné a hollandokat. Jelenleg fej-fej mellett állnak a liberálisokkal.

Ennél lényegesen jelentősebb, hogy május 7-én Európa második legnagyobb államában, Franciaországban tartanak választásokat. Itt a teljesen megroggyant kormányzó baloldal száll szembe a megosztott jobboldallal. A baloldali Hollande a francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke, konzervatív kihívója pedig az a Sarkozy, aki könnyen lehet, hogy az elnökválasztási kampányát a bíróságon fogja tölteni, egy korábbi korrupciógyanús botránya miatt, így megnyílik a tér a populista Le Pen vezette Nemzeti Front előtt, amely párt szinte elsőként gratulált Trump győzelméhez.

Már csak hab a tortán, hogy szeptemberben Németországban is szövetségi választásokat tartanak, amelyből a nemzetközi politikai hullámot eddig jól meglovagló AfD megerősödve kerülhet ki. Bár maga a választás vélhetően nem fog egyértelmű változást eredményezni Németországban, de egy megerősödött populista párttal, és ilyen nemzetközi politikai klímával már Európa leghatalmasabb állama sem vonhatja ki magát a következmények alól. Beszédes, hogy Merkel még mindig nem jelentette be, hogy indul e kancellárként a következő ciklusban. Ha az amerikai elnökválasztás eredményeit várta, akkor kötve hiszem, hogy olyan eredményt kapott, amely az újraindulása melletti érveket erősítette volna meg.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a következő év még a mostaninál is izgalmasabb lehet a politikában, úgyhogy ezeket a dátumokat érdemes bevésni az emlékezetünkbe, hiszen valószínűleg tartogat a jövő még pár meglepetést.

scottstantis_tribune

A politikai korrektség öröksége. Lesz mit eltakarítani. Forrás: gocomics.com

Úgy néz ki tehát, hogy a történelem új sebességre kapcsolt, és az eddig regnáló politikai elit egy végletekig megosztott és kizsigerelt társadalmi rendet hagy maga után. A romokat persze el kell valakinek takarítania, így ezekre a folyamatokra érdemes úgy tekinteni, mint egy józan ész diktálta egészséges önvédelmi mechanizmusra az emberiség védelmének érdekében.

Miért fogok nemmel szavazni?

Gyakran felhozott érv a népszavazással szemben, hogy nincs értelme, hiszen a kérdésről az országgyűlés saját hatáskörben is dönthet. Valóban, ha ezen a kormányon múlik, akkor biztosan nem lesz kényszerbetelepítés Magyarországon. A szavazás tétje éppen ezért sokkal nagyobb: milyen lesz a jövő Európája.

Augusztus van, a nyári uborkaszezon utolsó hónapja. Azt gondolnánk, hogy még legalább fél hónapunk van kiélvezni a gondtalan hétköznapokat, de ez most más. Érződik a mindent átjáró feszültség. Nem is véletlen, hiszen a népszavazási kampány lassan az utolsó felvonásába fordul, ilyenkor kell csak igazán rákapcsolni és egy nagyot hajrázni, pont mint az olimpián. Az indokoltnál nagyobb feszültség oka az óriási tét. Népszavaztunk mi már a Munkásőrség megszüntetéséről, az MSZMP vagyonelszámolásáról, a vizitdíj visszavonásáról, vagy éppen a csúfos végű kettős állampolgárságról. Önmagában mindegyik nagy jelentőséggel bírt az ország ügyeire, de ez most más. Ezúttal a következmények nem csak a mi életünkre lesznek hatással, hanem egy kontinens, a vén kontinens jövőjére is. Ennek megfelelően történelmi a felelősség is.

A brüsszeli bürokraták és a hazai ellenzék mindent bevet, hogy megpróbálja elbagatellizálni a népszavazás jelentőségét, mondván, hogy csak 1300 emberről szól, a népszavazásnak nem is lehetnek jogi következményei és még sorolhatnám a szebbnél szebb magyarázkodásokat. A valóság azonban – ahogy mindig lenni szokott – egészen más. Azért bírálnak egyre élesebb hangon, fenyegetőznek kötelezettségszegési eljárással, szerződések alapján a számunkra biztosított források megvonásával, extra sarc kivetésével, mert félnek. Pontosan tudják, hogy mekkora jelentősége van a magyar népszavazásnak. Ugyanis ez lesz az első alkalom, amikor a nép elmondhatja véleményét a politika irányáról – furcsa is lehet a demokrácia alapszabálya a soha senki által meg nem választott vezetők számára. És ha a magyar nép október 2-án bölcsen dönt, akkor az dominóhatást fog kiváltani Európa többi országában is. Igen, azokban is, ahol a demokráciát ünnepelve mutogatnak Magyarországra, de saját népük nem meri felemelni szavát a véleménydiktatúra miatt. De egy szavazás az más. Az titkos. Ott senki sem tilthatja le a hozzászólásokat, véleményeket. Nem vihet el a rendőrség a szabadság meggyalázásaként értelmezhető politikai korrektség okán. Nem, a népszavazás a szabadságról szól, a demokrácia ünnepe. Most a szabadságunkról és a biztonságunkról fogunk szavazni. Arról, hogy bekövetkezik-e egy olyan szemléletváltás Európában, ahol egy igazi demokráciához illően az emberek véleménye alapján hozzák meg a döntéseket, vagy marad az önpusztító ideológiát követő irány, ahol a pénz oltárán ezer ember élete is bármikor feláldozható. Ez az, amit valójában meg kell üzennünk Brüsszelnek!

 

Történelmi korszak küszöbén állunk – most van értelme cselekedni!

A miniszterelnök 18. alkalommal tartotta meg évértékelő beszédét, melyben kitért a béke és a fejlődés fontosságára. Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy az Európai Unió nem lehet egy Szovjetunió újratöltése. Már csak azért sem, mert mi magyarok, Európát minden gyengesége és átmeneti tévképzetei ellenére sem fogjuk megtagadni, sokkal inkább a helyes irányba történő terelésben vagyunk érdekeltek. Ezt bizonyította a beszédet záró fordulat is: hajrá Európa, hajrá magyarok!

Február 28-án a miniszterelnök évet értékelt, immár 18. alkalommal. A beszéd felépítésében tökéletesen illeszkedett a kormányfő elmúlt években megszokott távlati látószögéhez. Ugyanakkor annál talán több is. A döntés, hogy egy Esterházy és egy Tamás Gáspár Miklós gondolattal nyitott egyértelmű gesztus a hazai ellenzéki értelmiség felé. Fontos a nemzet és az ország egységbekovácsolása, amit a multinacionális vállalatok és bankok felé mutatott békülékeny hangnem csak tovább fokozott. Nem is csoda, hiszen az ország elmúlt öt évének gazdasági eredményeit vette számba és arra a következtetésre jutott, hogy fejlődés Magyarországon csak két tényező együttállása esetén volt biztosított: versenyképesség és béke. Versenyképességet pedig csak úgy lehet elérni, ha az összes gazdasági szereplőt bevonjuk és érdekeltté tesszük őket a sikerben. A béke pedig nem csak hazai viszonylatban fontos, de a nemzetközi színtéren is. Ezért nem szabad engednünk egyetlen erőnek sem a Brüsszel-Moszkva-Sztambul tengelyben, amely helyzetünkben geopolitikai adottság – ha úgy tetszik paraméter, a lényeg, hogy változtatni nem tudunk rajta, ezért érdemesebbnek látszik alkalmazkodni hozzá (ezt a tanácsot egyébként a liberálisoknak is ajánlom szíves figyelmükbe, amikor az emberi természetet akarják megerőszakolni torz elképzeléseikkel). “Nemes, de terhes önlábunkon állni” – ezzel a madáchi idézettel tudnám a leginkább azonosítani a miniszterelnök azon kijelentését, miszerint a magyar érdekeket szolgáló bel- és külpolitika folytatása ‘nehezebb és bonyolultabb, mint láthatatlanul meglapulni egy gazdaállat puha, meleg és szőrös hátán”. Utalva itt nyilvánvalóan a Nyugatról érkező, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető, de csupán pökhendiséget és kioktatást tartalmazó bíráló üzenetekre, valamint a csak Európa számára kedvezőtlen Oroszországgal szembeni szankciókra – amiből Németország úgy tűnik újfent kimentheti magát, Amerikának nincs számottevő kereskedelmi kapcsolata az orosz gazdasággal, így remegő hangon tenném fel költői kérdésem: akkor a szankciók mégis kit sújtanak, ez kinek az érdeke? Mert Magyarország érdeke biztosan nem ez, hanem a béke, együttműködés és önálló, aktív részvétel a nemzetközi kereskedelemben.

És ezekkel a nemzeti érdeket szem előtt tartó politikai hitvallással – amelyre Mátyás király óta nem volt példa hazánkban –  elérkeztünk a beszéd második fázisához. A kötelező betelepítési kvóta elleni népszavazási kezdeményezéssel új szintre emelte saját regionális politikai szerepét és irányt, valamint alternatívát mutatott egész Európának. A magyarok a sok méltatlan bírálat ellenére úgy tűnik mégis egyedüliként élhetnek demokratikus jogukkal és hallathatják hangjukat egy olyan fontos kérdésben, ami nemzedékek számára jelent új fordulópontot a világtörténelemben. Mert ne legyenek kétségeink, ezeket a történéseket tanítani fogják a történelmi könyvekben. Mindenkinek el kell számolnia saját lelkiismeretével, hogy az unokái miként fognak majd rá emlékezni: olyan emberként, aki gyáva módon karba tett kézzel szemlélte a romlás éveit, vagy olyan emberként, aki bátran kiállt azért, hogy a föld, amelyért ősei a vérüket ontották, megóvott állapotban maradhasson az eljövendő generációk alkotó munkája számára. Nagy a felelősség, hiszen történelmi időket élünk…

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén