Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.