agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Címke: liberális média

A politikacsinálás új eszköze: vágyvezérelt újságírás

Öt nappal a vásárhelyi választások után két, egyébként eddig is világos következtetést biztosan levonhatunk: az időközi választást a liberális média nyerte meg az ellenzék számára, és ezután mindent el fog követni a választás megnyeréséért is. A jobboldali tábor azonban akkor követné el a legnagyobb hibát, ha a továbbiakban is független hírforrásként tekintene ezekre a liberális médiumokra, nem pedig  úgy, mint amik valójában: politikai szereplők, akik átvették az ellenzéki pártok feladatát. 

Sokan, sokféle következtetést levontak már a vásárhelyi szavazás eredményéből a jobboldalon – többek között én is -, de most inkább a valódi ellenzék által levont következtetésekre szeretném kihegyezni az írást. A valódi ellenzék alatt a liberális médiát értem, az ő következtetésük pedig nem más, mint a vágyvezérelt újságírás további erőltetése.

A vágyvezértelt gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna. A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek kiindulópontja a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki. Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz lenne, az igazzá is válik. A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.

Hogy akkor mégis mi értelme van a vágyvezérelt gondolkodásnak, ha igazából az önbecsapás iskolapéldája? Hát a mögötte rejlő pszichológiai folyamat remélt hatása. Ugyanis bíznak benne, hogy ha eléggé sokszor megismétlik állításaikat, akkor a lavina önbeteljesítő jóslatként indulhat el, amit utána a választópolgárok saját álláspontjukként fognak értelmezni. De ne siessünk ennyire, kezdjük az elején!

A liberális média jeles képviselői számos cikkben ‘leplezték le’ a kormányzati média működését, hogy mennyire központilag irányított, és hogy pártos célokat(!) szolgál. Azt azonban elfelejtették közölni, hogy ők maguk is pontosan ugyanígy működnek. Illetve mégsem teljesen, hiszen a Fidesz esetében legalább a polgárok által megválasztott, és ezáltal számon kérhető politikusok hozzák meg a társadalmat érintő döntéseket, amit aztán a jobboldali sajtó feladata érthetően közvetíteni a választók felé. A liberális oldalon ez – ahogy oly sok minden más is – fordítva működik. Van a média, amely felkarol egyes témákat, amikhez keres magának pártokat, akik képviselhetik az álláspontjukat. Ez az üzlet mindenki számára kifizetődő, ugyanis az RTL klubra vagy az indexre nem lehet szavazni, a mérhetetlen támogatottsággal rendelkező pártok pedig alig várják, hogy a kamera elé ugorhassanak, hogy a választók legalább tudják, hogy léteznek – így történhet meg az a rendszeres gyakorlat, hogy a hibahatáron belül mért Együttes Szigetvári Viktor rendszeres szereplője az esti Híradónak, holott a véleményére igazából összesen csak néhány száz, talán néhány ezer ember kíváncsi csupán.

Ez persze nem új keletű esemény, a média rendszeresen bosszankodik is miatta, hogy hiába szállítja az ellenzéki pártoknak a jobbnál jobb témákat, azok képesek azokat egytől egyig elbénázni. A helyzet érdekessége, hogy a vasárnapi választás után úgy tűnik, mintha a média képviselőinek elfogyott volna a türelme, és az eddigieknél még jobban kezébe vette a kezdeményezést. Mindezt most egy példán keresztül fogom szemléltetni, úgyis ez a belpolitika legérdekesebb témája manapság. Ez pedig nem más, mint ahogy a liberális média megszervezi kikényszeríti az összellenzéki roncskoalíciót.

A téma persze nem újdonság, már régóta próbálják pedzegetni, de akkor még a baloldali pártok inkább egymás kiszorításával voltak elfoglalva:

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index.hu

Itt az újságírók már lebontották a falat a jobbikos és baloldali szavazók között. Forrás: index

 

A hódmezővásárhelyi győzelem után természetesen csak ráerősítettek erre a narratívára:

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás - leszámítva persze azt az esetet, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Az persze továbbra sem világos, hogy mégis mitől nőne a nyomás – leszámítva persze azt, hogy ez az újságírók vágya. Forrás: index

Miután elvégezték a munkát az ellenzéki pártokkal – hiszen onnantól kezdve, hogy leírták “nő a nyomás, hogy legyen összefogás” ki merne nekik ellenszegülni, hiszen benne volt a tv-ben, újságban, olvasható az interneten, ezért ez csak igaz lehet – következhettek a kormánypárti szimpatizánsok. Ugyanis a meglepetéssel felérő ellenzéki siker az ő köreikben is bizonytalanságot szült az alkalmazott stratégiai irányra vonatkozóan. Emlékezetes, hogy még a jobboldal emblematikus figurája, Bayer Zsolt is a kampány üzeneteinek változtatását szorgalmazta – azóta persze revideálta ezt az álláspontját.

Szóval az elmúlt napokban a fő kérdés az volt – mármint látszólag -, hogy a vereség után milyen legyen a Fidesz kommunikációja? Folytassák a Soros tevékenységét feltáró üzenetek továbbítását, vagy álljanak át az ellenzéki média által csak ‘sikerpropagandának’ nevezett eredménykommunikációra? A kérdés persze nem volt valódi, hiszen Vásárhelyen éppenséggel nem is az országoshoz hasonlító bevándorlásellenes kampány, hanem sokkal inkább az elért eredményeket próbálták homloktérbe állítani, vagyis a bukás éppenséggel annak volt köszönhető, hogy nem a legfontosabb kérdéssel, a bevándorlással foglalkoztak. Erről persze egy átlagválasztó vajmi keveset tudhatott, hiszen ha nem járt személyesen a városban, akkor csak a média ‘tájékoztatására’ szorítkozhatott, ami persze ezúttal is távolabb állt a valóságtól, mint az újságírói vágyaktól.

A vásárhelyi Fidesz kampánya így nézett ki:

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Az elveszített időközi helyi választási kampánya: Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

Eredmények, tervek, de sehol egy bevándorló. Forrás: hodmezovasarhely.hu

 

Úgy tűnik tehát, hogy a Fidesznek semmi érdeke nincs lecserélni az országos kampányát, ehhez képest:

index soros-terv

index mosolykampány

index szmájli

index sorosozas

Félve teszem fel a kérdést: ha tényleg sikertelen lenne a Soros-kampány, akkor a kormányváltásban érdekelt média célja nem az lenne, hogy a Fidesz továbbra is ezt a kommunikációt folytassa?

Nem kell politikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük a média egyetlen célját: elbizonytalanítani a jobboldali szavazókat, és hagyni, hogy eluralkodjon rajtuk a pánikhangulat.

Ugyanis az ellenzéki szavazók számára is van üzenete a vágyvezérelt újságírásnak, méghozzá a remény illúziója, ami kétségtelenül hitelesebb, ha a kormánypárti táborban kitapintható a feszültség érzete. De a remény még inkább hihetőbb, ha ‘tudományosan alátámasztott’. Így gyártanak alternatív valóságokat közvetlenül az időközi polgármesterválasztás után:

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukását. Forrás: index

Török Gábor, az ellenzék régi-új kedvenc sztárelemzője dobja fel a Fidesz bukásának lehetőségét. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

Amit aztán az egykori SZDSZ tagok által alapított kutatóintézet felméréssel tol meg. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

De a biztonság kedvéért egy órányi eltéréssel leközlik ugyanazt a hír, csak itt a tudományosság helyét a szenzációhajhászás veszi át. Forrás: index

Problémafelvetés pipa, üzenet minden célcsoportnak (ellenzéki pártok, kormánypárti szavazók, ellenzéki szavazók) pipa, már csak a megoldási javaslat maradt hátra, de persze nem marad el, nem kell aggódni – szépen megkomponált előadás ez.

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik. Forrás: hvg

A biztos recept továbbadásában a hvg sem tétlenkedik – itt azért a többi alcímet olvasva az újság felér egy kampányfüzettel. Forrás: hvg

 

De a vágyvezérelt újságírás abszurditása mégsem az, hogy megpróbál végigvezetni egy általa elképzelt és számára ideális folyamatot a remélt kormányváltás érdekében, hanem hogy meglepő célcsoportok esetében is működőképesnek bizonyul. Ez az a média, amelynek sikerült olyan valóságértelmezést teremtenie, amely alapján egy jobbikos szavazónak Gyurcsány jobb választás lehet, mint Orbán Viktor.

Más kérdés, hogy a DK-ra való szavazás kényszerénél vajon mit érezhet az a jobbikos, akit 2006. október 23-án Gyurcsány azonosító nélküli, karhatalmi rendőrsége vert véresre, lőtte ki a szemét? Ez a Kárpátia szám vajon ma is megszülethetne?

Csupán csak a józan ész belátóképességében bízom, hogy a határvédelemben jeles szolgálatot teljesítő rendőrség szimpatikusabb lesz az elárvult nemzeti radikálisoknak, mint a magyar vérre szomjazó zsoldoshadsereg.

Végezetül pedig már csak egyetlen kérdés maradt tisztázatlan, vagyis hogy kinek a vágyai vezéreli ezeknek az újságíróknak a tollát? Ha megfigyeljük, hogy milyen témáról akarják elterelni a közvélemény gondolkodását, akkor azt hiszem teljesen kikristályosodik a kép. Ha mégsem, akkor a borítókép nagy segítséget nyújthat a válasz megtalálásában.

 

Álhírek mindenhol

Manapság egyre többet hallani az álhírekről, mint a társadalmi normák szétverésének legfőbb okozójáról. A mai nap éppen Németországban nyújtottak be egy törvénytervezet, amelynek célja, hogy kiszűrje az álhíreket és letiltsa a gyűlöletbeszédet. Na mármost azon túl, hogy a liberális média az önkritika helyett ebben látja legfőbb ellenségének, a populizmusnak az előretörését, a téma felvet néhány igen komoly kérdést a szólásszabadságról: vajon mi számít álhírnek, és ami még fontosabb, ki jogosult ennek eldöntésére?

Még az évtized elején is dívott az a vélemény, hogy a média a negyedik hatalmi ág rangjára emelkedett, hiszen kegyei elnyerése nélkül kormányok buknak meg, vállalatok kerülnek a csőd szélére. Kétségkívül igaz, hogy szerepe kialakulása óta meghatározó volt, ami az idő múlásával csak egyre nőtt, ám tévedés lenne, ha a meglévőnél nagyobb szerepet tulajdonítanánk neki. Egyrészt azért, mert a másik három hatalmi ággal (törvényhozói, végrehajtó, igazságszolgáltatói) ellentétben a médiának soha nem volt kényszerítő ereje, inkább csak a dolgok felnagyításával, közvetve tudta előidézni azt. Ezt a manipulációs hatalmat koránt sem szabad alábecsülni, de mégsem jelent akkora hatáskört, mint amit egy törvény biztosítana számára. Ez az elméleti ok. A gyakorlati oka, hogy miért nem tekinthető hatalmi ágnak sokkal prózaibb: bizonyos helyzetekben nem tudja érdemben befolyásolni a politikai döntéseket, mert nem tud eléggé hatni a választókra. Óriási médiaellenszélben kellett gyakorlatilag mindig – egészen pontosan 2014-ig – kampányolnia a Fidesznek, és órási médiatúlsúllyal kellett megküzdenie Donald Trumpnak is. Mint azt már tudjuk, mégis mind a ketten sikeresek tudtak lenni. Pedig Trumpnak rendesen meg kellett küzdenie. Az 50 legnagyobb amerikai médium közül 49 Hillary Clintont támogatta – volt olyan lap, amely a választások éjszakáján több százezer példányban kinyomtatta aktuális lapszámát, borítóján Amerika első női elnökével. Csak remélni merem, hogy a zúzda helyett valamelyik iskola papírgyűjtési akciójába szálltak be meglehetősen drágán.

Új média, közvetlen elérés

De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy Trump mégis ki tudta vívni a végső győzelmet? A választ a kezünkben, egészen pontosan a telefonunkban kell keresnünk. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a social mediat először Obama használta kifejezetten kampánycélokra. Ez valószínűleg így is van, hiszen vannak olyan célcsoportok, jellemzően a fiatalok, akik egyáltalán nem néznek TV-t, nem hallgatnak rádiót, és nem érdekli őket, hogy mi szerepel a plakátokon, ám non-stop csevegnek a Messengeren, lájkolnak a Facebookon, vagy megosztanak az Instagramon. Az ő elérésükre kétségkívül alkalmasak lehetnek különböző online kampányok, de ez csak szükséges és nem elégséges feltétele a sikernek. Egy eszköz, amelyet ha jól használnak, képes választásokat eldönteni. Ám a jó használathoz megfelelő üzenetek is kellenek, és ez volt az, amiben Donald Trump zseniálisan látta meg a lehetőséget. A Twittert használta arra, hogy egyszerű, rövid, érthető, de ugyanakkor megbotránkoztató gondolataival az emberek foglalkozzanak.

Twitter közvetlen

A közösségi média közvetlenségében rejlő ereje. Forrás: pbs.twimg.com

Bátor, szókimondó üzenetei célba értek, hiszen az újdonság varázsa mellett arról beszélt, amire az emberek valójában gondoltak. Merőben más attitűd ez, mint a saját polkorrektségébe belefásult liberális média működési elve. Persze megpróbálták lejáratni, de mivel az üzenetek megfelelően rövidek voltak, ezért hiába adtak mellé bármilyen körítést, nem tudták azt a szövegkörnyezetéből kiragadva félremagyarázni. Ezzel gyakorlatilag annyit értek csak el, hogy gondolatait még több emberhez eljuttatták. A liberális média óriási hibát követett el, amikor saját, polkorrekt értékrendjét összekeverte a valósággal.

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Megszokták, hogyha hozzájuk érkezik egy vendég, azt könnyen szalonképtelenné tehetik, ha az interjú után kellően sokáig kellően sokszor elmondják, hogy mennyire szörnyű (szexista, rasszista, homofób, fasiszta – tetszőlegesen be lehet helyettesíteni bármilyen jelzőt) ember is ő valójában. De hiába mondja el a legképzettebb műsorvezető a könnyeivel küszködve, hogy ez a bohém milliárdos mennyire embertelen, amikor a fallal akarja elválasztani tőlünk Mexikót, ha az átlag amerikai, akit ez a probléma napi szinten érint – akár a munkaerőpiacon, akár a közbiztonság romlása miatt – nem azt fogja gondolni, hogy tényleg mennyire embertelen is ez a Trump, hanem azt, hogy ‘basszus, nekünk tényleg szükségünk lenne egy ilyen falra’.

Forrás: http://www.theverge.com

Trump tweetjeit nem sikerült kiforgatni, csak ajándék hírverést jelentett számára. Forrás: www.theverge.com

És ez volt az a folyamat, amikor az elit – amelynek kiszolgálója a hagyományos média – egyre inkább elvált a hétköznapi emberek valós igényeitől, és továbbra is a saját hatalmuk biztosítására teremtett burokban élték tovább fényűző életüket. A legszörnyűbb azonban mégsem ez, hanem hogy a tehetetlenségre nem az alkalmazkodással próbáltak válaszolni, hanem a szabályozás és a manipuláció eszközeihez nyúltak (Amerikában persze nem éltek bürokratikus eszközökkel, hiszen a vesztes választás után erre lényegesen kevesebb lehetőségük maradt).

Ahelyett, hogy levonták volna a vereséghez vezető okok konzekvenciáit, és némi önkritikát tanúsítottak volna, inkább a lényegesen könnyebb utat választották: megalkották a fake news (magyarul álhírek) fogalmát – hiszen a velük ellentétes véleményeket azért mégsem tilthatták be.

fake news

A Twitter ellen szánt csodafegyver, az álhírek stigmája. Forrás: www.trumparmy.net

A média legújabb fegyvere, az álhírek bélyege 

Mert ugye nagyon érdekes, hogy mitől is lesz egy hír ál. Természetesen vannak az olyan alapvető tények, minthogy melyik országban kit választottak elnöknek stb., de az, hogy ki, és milyen hírt, valamint hogy milyen formában tálal, idáig is használták az újságírók. Persze amikor a média szereplői hegemón helyzetben vannak, ez kevéssé érdekelte őket. Tévedés esetén lehoztak egy helyreigazítást a 68. oldalon és a probléma máris le lett tudva.

Azonban amikor a technológiai fejlődésnek hála megjelent a piacon néhány új szereplő, máris megnövekedett a kérdés fontossága. Úgy tűnik, hogy a piaci verseny hívei mégsem bírják a versenyt, hiszen abban a pillanatban, ahogy vetélytársat kaptak az új média jelentette új üzenetek formájában, máris a betiltásukért lobbiznak. Az valószínűleg fel sem merül bennük, hogy az emberek pont azért pártoltak el tőlük, és kerestek alternatív hírforrásokat, mert már undorodtak a modoros álszenteskedő liberális felfogástól, ami bár a képernyőn keresztül szépen cseng, a valósággal azonban köszönőviszonyban sincs. Erre a legjobb példa az alábbi kép, amely bejárta a világsajtót, és amely azt a címet viselte, hogy rendőrök állnak egy menekült család mellett, akik el akartak szaladni az állomás területéről.

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

Miről árulkodik ez a 2015 szeptemberében készült kép? A magyar rendőrök kegyetlenül a sínek közé löknek egy menekültcsaládot, kisgyerekkel együtt.

Ellenben vessünk egy pillantást a valóságra:

Hát igen, a migráns a saját családját löki le a peronról, a rendőrök pedig odaugranak, hogy segíteni próbáljanak rajtuk. Mégis hogy történhetett ez? A fotós, aki a képet készítette, nem lett volna tisztában a valós eseményekkel? Mivel a képet elég közelről készítette, ezért ez elég kizártnak tekinthető. Akkor viszont szándékosan akarta megtéveszteni a közvéleményt, mert az jobban passzolt az ideológiájához? És ha igen, akkor ezt már tekinthetjük álhírnek?

A vélemény nem egyenlő a hazugsággal

Mindenesetre ha mégis lennénk annyira balgák, hogy elhiggyük a média önfelmentő szándékának tekintett álhírekkel kapcsolatos vádjait, aminek segítségével szerintük a populizmusnak bélyegzett – a valóságban inkább csak a józan ész diktálta szabályok szerinti életet élni akarók összessége – folyamatok egyre inkább elterjednek, akkor is szánalmas ez a mindent betiltani akaró bolsevik tempó. A világ a véleményújságírás felé tart, így ez nekik is lehetőséget teremt az üzeneteik újracsomagolásában. Persze csak ha lennének annyira tehetségesek, és tudnának alkalmazkodni az új kor új kihívásaihoz. Mindenesetre amíg monopol helyzetben vannak, addig semmi sem kényszeríti rá őket, hogy változtassanak. Éppen ezért is célszerű kiállni a véleményszabadság mellett, hiszen attól még, hogy lehetnek egy írásban tárgyi tévedések, még koránt sem biztos, hogy aljas és rossz szándék vezérli a szerzőket – lásd pl. a fenti videót. Ennyi erővel az én blogomat is be lehetne tiltani, hiszen itt csak a saját véleményemet fogalmazom meg, amellyel remélem, hogy hozzájárulok a gondolkodás pluralizációjához, ami viszont hosszútávon a demokráciát erősíti – még akkor is, ha bizonyos kérdésekben tévedek.

És ezzel elérkezünk témánk legfontosabb részéhez, az álhírek szankcionálásához. Hiszen ahogy azt a bevezetőben is írtam, német miniszterek a mai napon benyújtották azt a törvénytervezetet, amely alapján akár ötvenmillió euróra büntethetik azokat a közösségimédia-cégeket, amik nem tüntetik el elég gyorsan a gyűlöletbeszédet és az álhíreket. A Facebook aggódik az ötlet miatt. Mint mondták, ők elkötelezettek az illegális tartalmak eltávolításában, és hajlandók segíteni a probléma megoldásában. De ahogy a szakértők is rámutattak, ez a lépés arra kényszerítené a szolgáltatókat, hogy a bíróság helyett ők döntsék el, hogy Németországban mi számít jogsértőnek. Ez pedig ebben a formában nem tekinthető másnak, mint a szólásszabadság egyértelmű, és durva megsértésének, hiszen nem világos, hogy ki, és milyen felhatalmazás révén korlátozhatja bárki véleményhez való szabadságát. Sajnálatos, hogy a Nyugaton odáig jutottak, hogy az európai értékeket pusztán ideológiai okokból kifolyólag levegőnek nézzék, ahogy sajnálatos az is, hogy ebben az esetben nem kezdeményez az unió semmiféle vizsgálatot a német kormány ellen a demokratikus alapelvek megsértése miatt.

 

Fapados terrorizmus

Amíg a világ azon töpreng, hogy együtt kell e élnünk a terrorizmussal, addig a terroristák ‘innovatív’ tömegmészárlási eszközeire adott liberális magyarázatok kimerülnek az ideológiai alapú mosdatásokban. Erről eszembe jut a köztársaság bölcsőjében, egy multikulturális birodalomban, az ókori Rómában járatos közmondás: „Ostoba gyűlölet az, mi lenéz mindent, ami új, ám újat imádni csupán – gyűlöletes ostobaság.”

Még meg sem száradt a tinta legutóbbi, a civilizációk együttélésének nehézségeit taglaló bejegyzésemen, máris újabb esemény sokkolta – ezúttal a német – közvéleményt. Egy másfél éve, kísérők nélkül érkező fiatal afgán – bár ez dupla feltételes állítás, hiszen a nagy Wilkommenskultur következtében szükségtelenné váló bárminemű ellenőrzés miatt sem a nemzetiségét, sem az életkorát nem tudják a hatóságok pontosan megállapítani – néhány hónapnyi ‘sikeres’ integrációt követően, sűrű Allahu Akbarozás mellett, baltával támadt rá egy vonat utasaira, legfőképp egy hongkongi turista családra. A következmény egy mészárszékké változó vonatkocsi, tucatnyi életveszélyes sérült, egy lelőtt terrorista és egy megriadt – vagy inkább a bizonytalanság szakadékában egyre mélyebbre kerülő – társadalom.

Sajnos már napi szintűvé váltak a civilizációnk létét megkérdőjelező barbár támadások, így félő, hogy lassan el is veszti hírértékét, ami a sorsunk tehetetlenségébe való csendes belenyugvás végső jeleként is értelmezhető. De amire most szeretném felhívni a figyelmet, az az elkövetés módja. Na persze nem annak brutális kivitelezése okoz meglepetést, hanem az elkövetők szervezetlensége és eszköztelensége, hiszen már nem kellenek egyértelmű dzsihadista szálak, házilag készített pokolgépek vagy éppen csempészett khalasnyikovok. Bárkiből – némi kreativitással és az otthon használatos tárgyak felhasználásával – egy szempillantás alatt válhat tömeggyilkos, vagyis beköszöntött a fapados terrorizmus korszaka. Ez sajnos az idáig sem remekelő titkosszolgálati szerveket is még nagyobb teher alá helyezi, hiszen emiatt lehetetlen őket kiszűrni, ami védhetetlen helyzetet eredményez. Most látszik csak igazán, hogy ha valaki nem tartja be a közös együttélés írott-íratlan szabályait, akkor mennyire könnyedén összeroppanthatja az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló törékeny társadalmi rendünket. Értem persze, hogy aljas gyilkosságok idáig és voltak és valószínűleg lesznek is, de még egyetlen (szub)kultúrának sem volt célja az értelmetlen és tömeges mészárlás.

Ezek fényében azt hiszem nem véletlen Manuel Valls francia kormányfő beszéde sem – akit a nizzai megemlékezésen először fütyültek ki, felemlegetve ezáltal politikai felelősségét -, amiben arról értekezett, hogy mostantól “együtt kell élni a terrorizmussal”. Ezt az állítást továbbá alátámasztani látszik Hollande elnök minapi beszéde, aki ezt azzal egészítette ki, hogy “kérem a franciákat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a polgári védelemmel és az egyesültekkel, és vegyenek részt elsősegély tanfolyamokon, mert olyan állampolgároknak kell lennünk, akik képesek beavatkozni és részt venni a mentésben” – amivel tulajdonképpen elismerte a hatóságok tehetetlenségét a veszéllyel szemben.

Úgy tűnik, hogy a franciák már meg sem próbálják az illúzió látszatát kelteni, hiszen a közel-keleti lakosok importálásával a konfliktusokat is velük együtt importálták, így az ottanihoz hasonlatos állapotra próbálnak berendezkedni.

Ennek a narratívának a következményei már kristálytisztán láthatóak: “Ha még egy-két támadás bekövetkezik, a polgárháború szélére sodródhatunk” – mondta tavasszal a francia elhárítás főnöke. A helyzet elkeserítő, de a probléma tisztán látszik, ami azt jelentené, hogy elvileg nem megoldhatatlan. Ami miatt még sincs különösebb okunk az örömre, az a médiát uraló liberális mainstream politika válasza.

A média szerepe és felelőssége

Itt hosszasan sorolhatnám a sajtó magatartásával szembeni aggályaimat, de azt hiszem kifejezőbb, ha néhány konkrét példát hoznék a meghatározó, magát mértékadónak tartó orgánumok gyakorlatából.

Index.hu: “Most akkor iszlamista merénylet volt Nizzában, vagy sem?” címmel jelent meg egy erősen relativizáló szándékú írás, amely sok szempontot figyelembe vett, csak éppen a legfontosabbról próbálta elterelni a figyelmet. Beszédes, hogy néhány órával később már azt a hírt voltak kénytelen közreadni, hogy “Az Iszlám Állam vállalta nizzai terrortámadást”, így az a szégyen esett meg vezető hírportálunkkal, hogy a két hír egymás szerepelt a főoldalon, némi zavart keltve az ártatlan olvasók következetességre vonatkozó igényében.

444. hu: “Barátja halálát akarta megbosszulni a német vonaton baltával támadó afgán”. Ebből a cikkből pedig azt is megtudhattuk, hogy “nyugodt és kiegyensúlyozott emberként ismerték, jól haladt a beilleszkedése”. Ezek után csak félve merem feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem halad jól a beilleszkedése?

Közös vonás a relativizálási kísérletet végrehajtó újságírók technikájában, hogy nem vallásosnak és magányos farkasnak próbálják feltüntetni az elkövetőket. Az én kérdésem csupán az lenne, hogy mennyivel jobb, ha a fent említett módszerekkel, fegyver és szervezettség nélkül olyan emberek is szabadon gyilkolhatnak, akiket még csak az előéletük alapján sem lehet a legkisebb mértékben sem megszűrni?

Ideológiai szándék

Mindenez után felmerül a kérdés, hogy mégis miért jó ez nekik? Tényleg ennyire nem látnák a fától az erdőt?

Azt hiszem a válasz ennél sokkal prózaibb. Az immár vallássá váló, saját életszerűtlen toposzaik hajszolása teljesen elvakította őket – ironikus, hogy egyébként pont ezért üldözik a kereszténységet is. Többé már nem az egészséges életösztön logikája által diktált, és több száz év alatt folyamatosan formálódó élettípust használják tájékozódási pontként, hanem néhány 18. századi, valóban rendkívüli szellemi képességgel megáldott filozófus korabeli elgondolásának a kifigurázását próbálták dogmákká változtatni, mit sem törődve a racionalitások jelentette kihívásokkal.

Olyannyira a végtelenségig hisznek bennük, hogy a németországi támadás után a német Zöldek – ami valójában mára egy szélsőbaloldali ideológiát takar – egyik képviselője, Renate Künast továbbra is az ’emberi élet szentségébe és méltóságába vetett hitének’ következtében egy ilyen nyilatkozatra ragadtatta magát: “Tragikus az eset és együttérzünk a sebesültekkel. Miért nem lehetett a támadót csak támadásképtelenné tenni???? Kérdések!”. Pedig a régi jó, ‘elavult’ hagyomány alapján mi tudjuk, hogy az élet méltósága az áldozatoknak jár, de az elkövetőknek nem. Vagy, hogy az idegen nem jó vagy rossz, csupán más. És egészen addig szeretjük is, amíg nem tör az életünkre.

indiánok

‘Azt mondom engedjük be őket. Mégis mi baj történhet?’ forrás: townhall.com

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén