Lassan 100 éve, hogy az országcsonkító békediktátum fertőzi nemzetünk lelkét, de az igazságtalanságnak mégis van értékelhető üzente: tanulnunk kell hibáinkból, lezárni a múltat és az önbizalmat adó sikerekért keményen dolgozva koncentrálni a jövő kihívásaira.

Előzmények, a múlt hibái

A történelem ismétli önmagát, szól az ismert bölcsesség. Ennek oka feltehetőleg abból ered, hogy az emberi természet legalapvetőbb velejárói vezettek egykoron bizonyos döntések meghozatalára és mivel ez a természet és annak motivációi állandóak, gyanítható, hogy hasonló helyzetekben ismét hasonlóképp cselekedne – még akkor is, ha az következményeit tekintve negatív eseményekkel járna.

Ezek az archaikus motívumok aztán a különböző népcsoportokban különböző módon öltenek testet. Vannak, akik a tanulás folyamatának velejáró lépéseinek tartják és vannak, akik csak keseregnek és kárhoztatják a balsorsot az újabb igaztalanságokért. A magyar néplélek sajnos ez utóbbiba tartozik, hiszen még a ‘vigadásunk is sírva történik’. Pedig a kesergés és önmarcangolás sajnos nem fog előbbre vinni soha. A trianoni gyásznak nemzeti identitásunkat kell képeznie, de nem szabad hagynunk, hogy gúzsba kösse gondolkodásunkat, mert az megfosztana bennünket a szebb jövő reményétől.

Éppen ezért azt javaslom, hogy tanuljunk belőle, hiszen a történelemben mindenkor van hasonlóság, akár a jelenkorral összevetve is. Különleges helyzetekben különleges megoldások kellenek, pont úgy, ahogy azt Kemal Atatürk is tette törökhonban, amikor is az 1919-23-as török függetlenségi háborúban fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, amivel sikerült megőriznie országa egységét.

Nekünk sajnos ekkor sem volt szerencsénk, ugyanis a front összeomlása után nem egy állhatatos és határozott államférfi állt az ország élén, hanem egy megrögzött, magát haladónak gondoló pacifista – ugye mennyire ismerős ez a kifejezés ma is -, egy bizonyos gróf Károlyi Mihály.

“Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben nemcsak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő Összes- nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti, Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

Ahogy a lélek természetét nálam összehasonlíthatatlanul jobban ismerő Sigmund Freud jellemezte Károlyit: “A magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett elnökké választaniuk.”

Valószínűleg igaza volt a professzornak, hiszen a Székely Hadosztály folyamatosan visszavonásával a magyarok egy labilis és gyengén felszerelt, 5000 fős román seregnek adták át Erdély fennhatóságát. A döntés nem csak, hogy hadászati szempontból felfoghatatlan, de a hazaárulás gyanúját is magában hordja.

De az összeomlás legfőbb oka nem is kifejezetten Károlyi alkalmatlansága volt, hanem a Tanácsköztársaságban megszülető ‘proletariátus’, vagyis a szocializmus pusztító eszméjének a kormányzásban történő kibontakozása. Kísértetiesen hasonlít ez a modern Magyarország történetében demokratikus úton választott baloldali kormányok regnálására.

Különösen pikáns színezetet ad ez a migrációs válság idején a befogadás és emberközpontúságot hirdető baloldaliak felfogásának, hogy nem is olyan régen, 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazás során a nemzettársaink megtagadása ellen agitáltak. Soha nem fogom elfelejteni azt a szégyent, amit akkor a magyarságom miatt éreztem. Úgy tűnik, hogy 40 évnyi szocializmus képes volt kiölni az emberekből az egészséges öntudatot és indentitást, továbbá ilyen rövid idő alatt kitörölni ezer év emlékét. De szükséges is az emlékek és tradíciók megsemmisítése, hiszen csak így veheti át a helyüket valami új. A tények tükrében nem tudok másra következtetni, mint hogy a baloldal nagy emberszeretete nem egyetemes, hanem diszkriminatív és azt csak bizonyos népcsoportokra alkalmazza. De az idegen nem szükségesen jó vagy rossz, csupán más.

A népbutítás tökéletes szemléltető példája az alábbi bejegyzés, amely őszintén vall a nemzet tragédiájának liberális felfogásáról. Abszolút kisebbségként nem derogál nekik egy egész népnek nekimenni, majd ha a provokációra felülő érzékenyebben társaink ezt szóvá teszik, akkor azonnal rohannak emberjogi aktivistáinkhoz, hogy micsoda sérelem érte őket és különben is csak a gyűlöletkeltés folyik itt – ez tükrözi a szólásszabadságról alkotott elképzelésüket is, ami ugye csak akkor létező fogalom, ha ők sértegetnek bárkit, például azokat, akiknek házában teljes jogú állampolgárként élhetnek.

egymillióan a butaságért

Forrás: facebook.com

A jövő

Az új idők mindig új kihívásokat teremtenek, de a kulcskérdés továbbra is változatlan: mi a magyar nemzet érdeke? A többségben lévő románok, szlovákok és szerbek szándékos provokálása biztosan nem viszi előrébb ügyünket, de ez nem egyenesen arányos azzal a szintén baloldali felfogással, hogy a békés szomszédi viszony megőrzésének érdekében bármit megengedünk nekik, még akár meg is tagadjuk határon kívül rekedt honfitársainkat – bár a népszavazás után nem hiszem, hogy ez igazából bármi nehézséget is okozna számukra.

A sors furcsa fintora, hogy épp a gyalázatos népszavazás évében történt csatlakozásunk az Európai Unióhoz, ami akkori reményeink szerint megoldotta volna a határon túli magyarok anyaországgal kapcsolatos viszonyát, hiszen a határok az integráció következtében leomlottak és lehetőség nyílt egy egységes gazdasági térség kialakítására az erdélyi magyarsággal, vagy bármely más nemzetiségével. Sajnos azonban ez az álom gyorsan szertefoszlott, hiszen a minden fél számára előnyös és természeti tájegységeket összekötő térség nem valósulhatott meg, mert a fogadó félben nem volt meg a befogadó készség és inkább az ottani magyarok további kulturális és gazdasági elnyomását folytatták, amihez újdonságként jött még a közigazgatási ellehetetlenítés is.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem hibáztatom a románokat, hiszen ők csak azt tették, ami a ma is létező revíziótól való félelmükben – hiszen ők is pontosan tudják, hogy jogtalanul szereztek ekkora zsákmányt – szükséges volt ahhoz, hogy megtartsák újonnan szerzett földjüket. És tették, mert tehették. Senki sem volt, aki felemelje szavát az igazságtalanságok ellen.

A Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe foglalásával ennek a folyamatnak szimbolikusan is véget vetettünk, ami egy nulladik – de ugyanakkor kötelező – lépésnek tekinthető. Az igazi feladat ugyanakkor még csak most kezdődik: a múlt olyan módon való feldolgozása, amely segít megőrizni a történteket az identitásunk részeként, de mégis lehetőséget teremt a továbblépésre, ugyanis ma már kevés az, hogy ‘Vesszen Trianon!’

Sikerek és megint csak sikerek kellenek az élet minden területén, amit csak kemény és elszánt munkával lehet elérni, de a befektetett energia mindig meghozza gyümölcsét, hiszen ez az, ami újra felemeli önbecsülésünket. Mi magyarok szeretünk a sorsunkért másokat hibáztatni – sajnos a múltunkban volt is lehetőségünk ezt megtapasztalni -, de most nincs időnk erre, most új kihívások állnak előttünk. Történelmi a lehetőség és ezzel együtt a felelősség is. Nekünk kell utat mutatni az önmagát elhagyó és csipkerózsika álmából nehezen ébredő Európának, azáltal, hogy ismét megakadályozzuk a kontinens sorsát 100 esztendőre megpecsételő félhold zászlói alatt beáramló emberek tömegeit -hiszen már tudjuk, a történelem ismétli önmagát, a kérdés, hogy tanultunk e belőle valamit. A mostani különleges helyzetben kitartunk egy különleges ember mellett vagy inkább újra egy megfoghatatlan eszme iránti érzelemtől átfűtött pacifistára bízzuk nemzetünk és kultúránk sorsát?

A választ megtaláljuk a nemzeti emléknaphoz való politikusi viszonyulásokban.Trianon egy szimbólum: dicső, de mégis hányattatott múltunk lezárása, és új, jövőre fókuszáló, pozitív gondolkodásunk kezdetének megkérdőjelezhetetlen ismertetőjegye.