agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Címke: Trump

Amikor az index leépíti a társadalmi normákat

A portál hasábjain mutatta be kutatók egy csoportjának tanulmányát, amelyben arra a következtetésre jutottak, hogy egy ország vezetőjének felelőssége van a társadalmi normák alakításában. Egészen pontosan arra, hogy Trump győzelme növelte az Egyesült Államok bevándorlásellenességét. A megállapítás minden bizonnyal igaz, csak arról feledkezik meg a liberális lap, hogy a médiának legalább akkora felelőssége van egy ország társadalmi normáinak leépítésében. Például az ilyen cikkek közzétételével, és az ehhez hasonló címadásokkal.

A társadalmi normák határozzák meg, hogy milyen viselkedés követendő és milyen viselkedési forma kevésbé követendő egy adott országban. Ebben a tanulmányban a kutatók azt vizsgálták, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztás mekkora hatást gyakorolt az állampolgárok bevándorlást elutasító magatartására. A végeredmény persze az volt, hogy Trump megválasztása után már egy-két héten belül érezhetően megnőtt a bevándorlás elutasítása – egészen pontosan annak nyilvános felvállalása – az Egyesült Államokban.

A tanulmány témája és aktualitása is releváns, azonban az azt bemutató cikket már korántsem lehet hasonlóan pozitív jelzőkkel illetni. Ugyanis folyamatosan azt sugallja, hogy ez a fajta változás rossz, hiszen egy korábbi társadalmi normát – a bevándorlás melletti erőteljesebb kiállást – bont le. Ez a moralizáló kiállás azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen ismerjük az index teljes szerkesztőségének magatartását a migrációs válság során. Ami azonban nehezen érthető egy laikus – és egy kevésbé laikus – olvasó számára, hogy miért gondolja úgy, hogy az ő elképzelésén kívül miért nem létezhet másik alternatíva, és ami még fontosabb, hogy egy társadalmi norma miért ne változhatna meg a közösség akaratának megfelelően.

Az index úgy tekint egy meglévő társadalmi normára – a bevándorláspártiságra -, mint abszolút értékre. Pedig ez is csupán egy folyamatos változás következtében kialakult norma, és mint ilyen, szükségszerűen meg is változtatható. Hiszen 152 évvel ezelőtt még a rabszolgaságtartás is társadalmi norma volt. Vagy hogy egy másik példát említsünk, a melegházasság is csak valamivel több mint két éve számít törvénybe iktatott társadalmi normának. Azonban pontosan ez az, amiben az index a legnagyobb téved, mert azt feltételezi, hogy a társadalmi folyamatok csakis progresszívek lehetnek, vagyis hogy csakis a liberális értékrendnek való fokozatos és folyamatos megfelelés lehet jellemző rájuk. Pedig az igazság az, hogy ahogy egy norma egy folyamat részeként kialakulhat – hiszen az akkori kihívásoknak az a megoldás, szemlélet nyújtotta a legjobb megoldást – ugyanúgy vissza is fordulhat, ha már többé nem áll érdekében a társadalomnak ahhoz a normához való ragaszkodása. A választási eredményekből kiindulva ilyennek látszik például a korábban ünnepelt bevándorlás iránti lelkesedés visszaszorulása.

Ez a tévedésük azonban bocsánatos bűn, hiszen az elfogultságukból fakad – ahogy mindenki másnak is, akinek vannak preferenciái és elkötelezett valamilyen értékrend iránt. Ami azonban már bosszantó, hogy már megint azt gondolják magukról, hogy az ő igazságuk mindenek felett áll, és ennek megfelelően is viselkednek. Hiszen ha elfogadjuk azt az egyébként eléggé nyilvánvaló tézist, hogy egy politikai vezetőnek hatása van a társadalmi normák alakulására, akkor mégis mi okunk lenne feltételezni, hogy az ország egyik vezető hírportáljának, amelyet saját bevallása szerint naponta több százezren olvasnak, ne lenne meg ugyanaz a befolyásolási potenciálja? Éppen ezért ha ez az oldal írhatja azt, hogy a politika leépíti a társadalmi normákat, akkor én is gond nélkül állíthatom azt, hogy a média a saját liberális elképzeléseinek megfelelőre akarja formálni az arra koránt sem vevő magyarországi polgárok elméjét – például a bevándorlás támogatását illetően is.

Merkel valósítja meg Hitler álmát

Egészen pontosan a németek által dominált Európát, amelyhez  eszköznek az EU-t használja. Az Európai Unió tagországai és Németország érdeke az utóbbi néhány évben gyökeresen elszakadtak egymástól, de Berlin erejét mutatja, hogy az ellenkező tagországokat hatáskörelvonással, esetleg kizárással akarja jobb belátásra bírni. Ez a módszer már ismert, azonban a korábbiakhoz képest egyértelműen különbség, hogy mindezt ezúttal nem katonai, hanem gazdasági úton akarja kikényszeríteni. A legnagyobb kérdés most is ugyanaz, mint ami 70 éve volt: vajon ez Európa többi országának megéri?

Történelmi örökség

Németország mindig is meghatározó szereplője volt az európai életnek. A Római Birodalom fénykorában sem volt képes a limest a Rajnán túl elhelyezni, hiszen ott voltak azok a germán törzsek, akik méltó ellenfeléül szolgáltak az akkori világot meghódító képzett hadseregnek. Ezt követően a középkorban a Német-római Birodalom volt a térség meghatározó hatalma, de igazi jelentőségét a széttagolt területek 1871-es egyesítése után nyerte el. Ezután következett az az ipari fejlődés, ami az akkor még elmaradott, és a gyarmatosításból kimaradt hatalmat Európa gazdasági élmezőnyébe repítette. Azonban ez a fejlődés egyben a meglévő status quo felrúgását is jelentette, hiszen az új erő destabilizálta az európai rendszert. A félelmet az táplálta, hogy az ipari termelést könnyen lehet katonai célok szolgálatába állítani, így az 1900-as évek elején az a helyzet állt elő, hogy vagy Németországot gyengítik, vagy úgy alakítják át a fennálló rendszert, hogy a németek az új hatalmuknak megfelelő pozíciókat kapjanak.

Mivel ez utóbbira a riválisok fenyegetettségi érzése révén nem volt reális esély, Németországnak az az egyetlen választása maradt, hogy a háborút az általa megválasztott időben és feltételek szerint vívják. A németek számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogy országuk földrajzilag két nagyhatalom között terül el. Az egyik Franciaország, a másik pedig az orosz medve. Ha ez a két hatalom egyszerre indít támadást a gazdaságilag fénysebességgel növekvő Németország ellen, akkor a németeknek kevés esélye marad a túlélésre. Éppen ezért az volt a terv, hogy az egyiket gyorsan legyőzik, majd utána teljes erővel koncentrálhatnak a másikra. A németek lényegében azért indítottak háborút, mert attól tartottak, hogy mások fognak ellenük indítani. A németek mind a két világháborúban lényegében ugyanazt a tervet alkalmazták, ami Alfred von Schlieffen nevéhez fűződik. Franciaország megtámadása és gyors kapitulációra kényszerítése Belgiumon és Hollandián keresztül, majd utána minden erőt Oroszország ellen összpontosítanak. Ez az a geopolitikai nyomás, ami a németeket arra kényszerítette, hogy fejlődő gazdaságukat katonai beavatkozásokkal védjék meg.

A végkifejlet persze ismert, és mindkét esetben ugyanaz volt. Az I. világháborúban bár Franciaország gyors megszállása nem következett be, de Oroszország kilépésével a németek végső győzelme belátható távolságba került, amiben Amerika – aki az oszd meg és uralkodj elvet követte – nem volt érdekelt. Így beavatkozott, ami magával hozta a németek vereségét. A második világháborúban az első leckét a németek könnyen teljesítették, csak a második akadály volt a vártnál jelentősen nagyobb, így itt az amerikai intervenció lényegében már csak a kegyelemdöfésnek számított.

A világháború után senki sem gondolta volna, hogy Németország még valaha a kontinens vezető hatalma lesz, de azért vannak az elképzelések, hogy azoknak pont az ellenkezője váljon valóra. Így Németország néhány évtizeddel később újra a középpontba került, és ebben nagy szerepet játszott a Marsahall-terv németekre történő kiterjesztése. Ez persze kényszer volt Amerika részéről, ugyanis a háború végeztével kezdetét vette a hidegháború. Vagyis amikor a nyílt konfrontáció szerepét átvette a békésebb, ám nem kevésbé hatékony pozícióharc. Ennek keretében a szovjetek európai kommunista pártjait támogatták, abban bízva, hogy egy sikeres hatalomátvétel reményében az érintett ország átkerül a szovjetek érdekszférájába. Mivel szélsőséges pártok jellemzően a nyomorban erősödnek, így Amerikának stratégiai érdeke volt, ha a lerombolt európai országok minél előbb vissza tudjanak állni a háborús állapotokból a normális kerékvágásba. Ezt volt hivatott biztosítani a Marshall-terv. Az pedig, hogy a németek is részesülhettek benne, arra az egyszerű stratégiai okra volt visszavezethető, hogy ebben az időben Németország képezte Európai keleti határát, vagyis az Amerikaik alapvetően érdekeltek voltak egy erős Németországban, amely szembe tud szállni egy esetleges szovjet invázióval. Ezt persze a franciák egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen pontosan olyan kiváltságokban részesítették a németeket, mint a hivatalosan egyébként győztes Franciaországot. Ami viszont ennél sokkal fájóbb volt számukra, hogy így koránt sem biztos, hogy Franciaország lesz az újjáalakuló Európa vezető állama, hanem az a Németország, aki az elmúlt 70 évben háromszor is megtámadta, és háromszor is legyőzte. Tehát az ő geopolitikai félelmeik ellentétesek voltak az amerikai stratégiával. Ma már tudjuk, látjuk, hogy ez a félelmük nem volt alaptalan, csak akkor és ott, ez nem igazán érdekelte az Egyesült Államokat.

Gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy megértsük a németek motivációit, előbb ismernünk kell a helyzetüket. Látszólag a német gazdaság dübörög, az általános életszínvonal pedig tartósban az egekben van. Ezzel a feltételezésünkkel nem is tévedünk nagyot, hiszen ma  – hála a világháború utáni gazdaságpolitikának és az amerikai programnak – Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága, valamint Európa leggazdagabb állama. A probléma azonban ezzel az, hogy a gazdasági termelésének (GDP) mintegy 40%-át az export teszi ki. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelése jelentősen meghaladja a belső fogyasztását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Németország valódi gazdagsága a külföldi piacokra van utalva. Hiszen hiába gyártana rengeteg terméket, ha azokat senki sem vásárolná. A német termékek piacát viszont a vámoktól mentes Európai Unió jelenleg még tökéletesen garantálja, hiszen a többi tagállam fogyasztja el a német export felét. Erről árulkodik Günther Oettinger költségvetésért felelős német EU biztos kijelentése is, amikor az unió által a kelet-európai országoknak ‘adományozott’ pénzről beszélt:

A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak. Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell, hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat.”

És mint a legerősebb tagállam, arra kezdte el felhasználni politikai befolyását, hogy az unió szabályrendszerét a saját gazdasági érdekeihez igazítsa. Ezért is szoktam jókat derülni azokon az ellenzéki szónoklatokon, amikor “az egységes Európa közös érdekeiről és értékeiről”, valamint “az Európai Unió kegyéből nagylelkűen adományozott segélyekről” papolnak. Nincs, nem létezik, és nem is létezett soha. Csak és kizárólag üzlet, pénz és profit létezik. Aki pedig beveszi a érzelgős, liberális dumát, az tájékozatlan, de leginkább politikailag kiskorú.

Azonban a németek számára a biztos piacot jelentő európai országok mellett van még egy szereplő, amely vásárlása hatással van a német gazdaságra, és amely önmagában is a német termékek piacának mintegy harmadát adja, és ez nem más, mint Németország legfontosabb külföldi felvevőpiaca, vagyis az Egyesült Államok. Viszont egy olyan viszonyban, ahol én akarom eladni a termékeimet, ott általában nem én diktálok, hanem jellemzően inkább a vevő – kiváltképp, ha az EU-val ellentétben erre az országra nincs is befolyásom.

Mindezek függvényében nem is csoda, ha a németekkel való külkereskedelmi kapcsolatokon nem sokat profitáló Amerika elnöke be is szólt a németeknek a – jellemzően német autókat jelentő – magas export miatt. De nehogy azt higgyük, hogy itt Donald Trump ámokfutásáról lenne szó. A túl magas Amerikába irányuló német export már korábban is problémát okozott. Emlékezzünk csak a VW dízel-botrányára. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy a kibocsátási teszteken azóta az összes autógyártó elhasalása előtt éppen a legnagyobb német konszernt sikerült véletlenül kiválasztani? Nem, ez csupán előkészítése volt annak a kereskedelmi háborúnak, amelynek célkeresztjében a német export visszafogása áll, és amely napjainkban valósággá válik.

De nem ez az egyetlen konfliktus a globális, valamint a regionális hatalom szerepére törő két államalakulat között. Amerika neheztel Európára – kiváltképp Németországra -, hogy bár egy szövetségi rendszerbe tartoznak, mégsem hajlandóak kivenni részüket a közös kötelezettségvállalásból. A háborúzás drága mulatság, és a NATO költségvetésébe Németország nem sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a legutóbbi NATO csúcson is ennek a kiadásnak a mértékének a növelése volt Trump legfontosabb követelése. Ami persze érthető, hiszen a legutóbbi két hadművelet finanszírozása (Afganisztán, Irak) mind az amerikaiakra hárult, holott Európa gazdasága összességében nagyobb, mint Amerikáé, valamint 500 milliós lakossága is meghaladja tengeren túli szövetséges partneréét. Többek között ez a legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok még nem semmisítette meg az Iszlám Államot, hiszen vonakodik egy újabb költséges közel-keleti kalandban egyedül részt venni. Kiváltképp akkor, amikor a térség stabilitása elsősorban nem is az ő érdeke lenne, hanem a menekülthullámmal elárasztott Európáé. Ahogy arra Orbán Viktor már tavaly felhívta a figyelmet, Európa biztonságát csakis egy modern, jól felszerelt és közös európai hadsereg garantálhatja. Ez lényegében egybeesik Amerika követeléseivel, és úgy tűnik, hogy erre – bár kissé megkésve, de – Merkel is rászánta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy “Európának saját kezébe kell vennie sorsát”.

Az Unió, amelyet szétfeszítenek az ellenérdekek

Májusban tartották az elnökválasztást Franciaországban, ahol a szuverenista jelölt, Marine Le Pen azzal támadta ellenfelét, Emmanuel Macront, hogy Franciaországnak mindenképpen női vezetője lesz. Mert vagy ő, vagy Angela Merkel fog diktálni a franciáknak. Nehéz eldönteni, hogy ezt akkor viccnek szánta e, de mindenesetre nem tévedett nagyot. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Macron beáldozza saját országa érdekeit, hogy fenntarthassa ezt a németek által dominált európai rendszert.

"Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról". Forrás: facebook.com

“Franciaország legnagyobb behódolásai Németországnak. Ne feledjük, Franciaországnak már történelme van a németeknek való behódolásról”. Forrás: facebook.com

A dolog ugyanis úgy áll, hogy jelenleg Franciaországnak és Németországnak más az érdeke, hiszen mindketten más gazdasági helyzetben vannak. Mivel Németország a hatalmas felhalmozott exportbevételeinek köszönhetően gazdag, így a költségvetési fegyelem szigorú betartásában érdekelt. Könnyen teheti, hiszen nem szükséges állami megrendelésekkel fellendítenie a gazdaságot, amit ésszerűen is tesz, hiszen – Görögország példájából tanulva -, ha engedné, hogy az így is hatalmas államadósságot felhalmozott déli államok további lazító intézkedésekkel próbáljanak életet lehelni haldokló gazdaságaikba, akkor könnyen ők is a csőd szélére kerülhetnek, amelynek számláját végül a takarékoskodó németeknek kellene állni.

Franciaország ezzel szemben egészen más problémákkal küzd. A válság kitörése idején két számjegyűre szaladt a munkanélküliség aránya, ami még ma is 10% közelében található. Erre a felelős államférfiúi döntés az lett volna, ha magasabb segélyekkel biztosítanak megélhetést ezeknek az embereknek – esetleg maga az állam teremt számukra munkahelyeket -, valamint keresletet az országban található vállalatoknak, amivel előbb-utóbb újra beindítható a növekedés. Ezek a vállalatok aztán tudják növelni termelői kapacitásaikat, így az embereknek megint lesz munkája és megélhetése. Azonban ez az intézkedés csak az adósság növelésével volt kivitelezhető, ami viszont ütközött a német érdekekkel, így Franciaország első ízben adta meg magát a kontinens legnagyobb gazdasági hatalmának.

Miért nem lehet egységes az EU?

Megismertük tehát a németek által a többi tagállamra kényszerített export-nyomás mellett az újabb konfliktusforrást, amelyet egyszerűen csak észak-dél ellentétének is nevezhetnénk. Ahogy korábban is írtam, az északi népek inkább takarékosak, ami által hitel formájában kihelyezhető pénzük keletkezik, míg a déli államok inkább eladósodottak, így ők hitel felvételére kényszerülnek. A feloldhatatlan ellentét itt az, hogy aki a pénzt adja, az az erős árfolyamban érdekelt, míg aki kapja, ő jobban szereti az alacsonyan alakuló árfolyamot, hiszen így kisebb az az összeg, amit vissza kell fizetnie. A helyzetet bonyolítja, hogy az árfolyam meghatározására illetékes szerv, az Európai Központi Bank egészen véletlenül éppen Frankfurtban székel, így nem nehéz belátni, hogy annak alakulása valamiért mindig a német érdekeket szolgája.

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét: Forrás: japantimes.co.jp

Német tüntetők tökéletesen szemléltetik Merkel politikájának lényegét. Forrás: japantimes.co.jp

Mivel ezen okokból kifolyólag Európa soha nem lehet egységes, ezért halljuk mostanában egyre gyakrabban a mag-Európa, vagy többsebességes Európa kifejezéseket. Teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk, mindkettő ugyanazt jelenti: lényegében a két legnagyobb nemzetállam szövetségének szorosabbra fűzését. Ennek történelmi előzménye az Európai Szén- és Acélközösség, de az egységes Európa német-francia alapjaira utal az a szándék, amely az EU intézményrendszerét a közös határvidékre, Strasbourgba, Luxembourgba és Brüsszelbe telepítette. Mintegy szimbolizálva, hogy bár évszázadokon keresztül komoly ellenségeskedés folyt a két ország között, valamint ezek a területek gyakran cserélgették tulajdonosaikat, most mégis csend honol, és a békesség szigetévé váltak. Brüsszel szimbolikája a legjelentősebb mind közül, hiszen egyben egy olyan ország fővárosa is, amely két népcsoport által végtelenül megosztott. És amely két népcsoport (flamand, vallon) könnyen behelyettesíthető germán és újlatin, vagyis német és francia nemzetiségre.

Mivel azonban Belgium a folyamatos megosztottság következtében sorozatos kormányválságra jutott, ezért az elszakadás ötlete is rendszeresen napirendre kerül. Ha még két ilyen kis államalakulat estében sem lehet megtartani az egységet, el lehet képezni, hogy két óriás hatalom esetében mennyire nehézzé válna. Mivel azonban az új francia elnök nem szándékozik Németországgal szemben meglévő kapcsolatain lazítani, így az a forgatókönyv tűnik egyre reálisabbnak, hogy a franciák folyamatosan be fognak hódolni a német érdekeknek.

A jólét ára

A német gazdaság alapja a termelés, illetve a többlettermelés. Több terméket tudnak gyártani, mint amit képesek felhasználni, így bőven jut elég produktum a külföldi piacokra. Ennek a jövedelmező üzletnek a fenntartásához azonban a korábban ismertetett piacokon túl van még egy szükséges feltétele: mivel a szolgáltatási szektor helyett főleg az iparban jeleskednek, ezért rengeteg munkáskézre van szükség, lehetőleg minél olcsóbban. Mivel a németekre pont úgy jellemző a demográfiai hanyatlás, mint az összes európai társadalomra, ezért világos, hogy jóléti rendszerük fenntartásához munkaerőre van szükségük – ha ez még olcsó is, akkor az azt jelenti, hogy olcsóbban tudnak értékesíteni, ami növeli a versenyképességüket, és ezáltal a jövedelmezőséget, ami a magasabb életszínvonal feltétele.

Logikus lépés lenne, ha a gyártást áttelepítenék olyan országokba, ahol viszont munkaerőtöbblet áll rendelkezésre. Sok ilyen ország van a világon, lényegében az összes feltörekvőt ide lehetne sorolni, azonban a földrajzi távolság, valamint az infrastruktúra és politikai stabilitás hiánya jelentősen drágítaná a költségeket. Éppen ezért tűnne kiváló választásnak a németek számára Oroszország. Közel is található, stabil a politikai vezetés, infrastruktúrája is megfelelő, és ami a legfontosabb: a német ipar egyébként is ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az oroszoknak viszont a munkaerőért cserébe technológiára lenne szüksége, első ránézésre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez mind a két fél számára gyümölcsöző üzletet jelentene. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai piacok elvesztése után ez új piacok elérését is jelentené, ami szintén a német gazdaság egyik sarokköve.

Azonban ez a megoldás, kelet és nyugat egymásra találása megtestesítené az amerikai rémálmot, hiszen két regionális hatalom fűzné szorosabbra érdekszövetségét. Éppen ezért az amerikaik egy egészen más megoldást támogatnak Németország munkaerő igényének kielégítésére: a bevándorlást. Igaz ez akkor is, ha Trump személyében Amerikának egyébként bevándorlásellenes elnöke van. Ennek a kölcsönös viszony erősítésének megakadályozásában játszik meghatározó szerepet Lengyelország – és a V4-es szövetségi rendszerén keresztül közvetve Magyarország is -, amely a történelem során már megtapasztalta, hogy mi történik akkor, ha a két birodalom, amely közé ékelődött, összefog egymással. Itt ugye elsősorban a Molotov-Ribbentrop paktumra gondolok, amely következtében felosztották Lengyelországot, amit utána 5 évnyi német, majd 40 évnyi orosz megszállás követett. Az sem véletlen, hogy Trump éppen abban a Varsóban mondja el a média által csak “fontosnak” bélyegzett beszédét, ahol az 1944-es lengyel felkelést a németek leverték. Ugyanis ennek a felkelésnek az volt a jellegzetes vonása, hogy a leverését a szovjet katonák lábhoz tartott fegyverrel kísértek végig a Visztula partjáról, mivel Sztálin nem akarta a háború után a lengyel emigráns kormányt hatalomban látni, sokkal kényelmesebb volt neki a kiválasztott kommunistákat a megfelelő pozíciókba ültetni. Szóval a varsói felkelés szimbolizálja mindazt, amitől a lengyelek félnek, és éppen ettől válnak olyan fontos partnerekké az amerikaiak számára.

Frankfurt már elesett 

Éppen ezért tűnik sokkal valószínűbbnek a kényszerített bevándorlás további folytatása. Mivel azonban a németek tanultak az elmúlt két évből, ezért régi-új alapokra akarják helyezni a bevándorlás szabályait. Mivel rájöttek, hogy a hozzájuk beözönlő 1,5 millió migránsból szinte statisztikailag sem lehet kimutatni a munkára alkalmas élőerőt, újra a kvóták erőltetéséhez tértek vissza. Az elképzelés ugyanis az, hogy évi 1 millió bevándorlót engednek be Európába, akiknek ők elvégzik a kérelmeiket, így lehetőségük van kimazsolázni a bármire is használható egyedeket, a többieket pedig a kvóták alapján szétszórják a többi tagállamban. Nemes gesztus, nem elég, hogy a gazdasági előnyeik révén elszívják a szegényebb országok (hozzájuk képest mindegyik tagállam szegényebb) ‘agyait’ és fiataljait, de helyettük még a nyakukba is tolnák a semmirekellő népséget. Nem véletlen, hogy a nyáron tetszhalott állapotából felélesztették a kvótát elutasító országok (Magyarország és Szlovákia) elleni kötelezettségszegési eljárásokat.

Persze ami papíron remekül néz ki, az nem biztos, hogy a valóság próbáját is kiállja. Ugyanis egyrészt nagyon aggályos, hogy mégis milyen eszközökkel lesznek képesek a kijelölt célországban tartani a magas segélyre hajtó bevándorlókat, hiszen az EU négy alappillére közül az egyik – éppen a németek kérésére – a munkaerő szabad áralmása. Így ha valakinek meg akarják tiltani, hogy elutazzon egy másik országba, akkor azzal súlyos és alapvető jogokat sértenek.

A másik probléma, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a képzett bevándorlók sem feltétlenül jelentenek garanciát az európai értékrend és kultúra maradéktalan átvételére. A Brexit előtt London volt Európa pénzügyi központja, ahol szintén nagyon sok bevándorló él. Annyi, hogy már politikai hatalommal is rendelkeznek, hiszen köztudott, hogy London polgármestere muszlim. Ha az elmúlt hónap eseményeit vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy ez nemhogy nem garancia a biztonság megteremtésére, hanem éppen ellenkezőleg: inkább azok elkendőzéséhez és bagatellizálásához nyújt segédkezet. Ma már az Európai Központi Bank székhelyét, a legnagyobb légi forgalmat lebonyolító, és egyben a német tőzsdének is otthonául szolgáló Frankfurtot tartják Európa új pénzügyi központjának. Kár, hogy a rengeteg pozitív jelző mellé egy igencsak megkérdőjelezhetőt is begyűjtött: az első olyan német város, ahol már többségben vannak a bevándorlók. Persze hihetünk még továbbra is a szép mesékben és az unikornisokban, de a tapasztalat és a valóság inkább arra tanít minket, hogy nem sok okunk van örülni ennek, hiszen tudjuk, a történelem ismétli önmagát.

Álhírek mindenhol

Manapság egyre többet hallani az álhírekről, mint a társadalmi normák szétverésének legfőbb okozójáról. A mai nap éppen Németországban nyújtottak be egy törvénytervezet, amelynek célja, hogy kiszűrje az álhíreket és letiltsa a gyűlöletbeszédet. Na mármost azon túl, hogy a liberális média az önkritika helyett ebben látja legfőbb ellenségének, a populizmusnak az előretörését, a téma felvet néhány igen komoly kérdést a szólásszabadságról: vajon mi számít álhírnek, és ami még fontosabb, ki jogosult ennek eldöntésére?

Még az évtized elején is dívott az a vélemény, hogy a média a negyedik hatalmi ág rangjára emelkedett, hiszen kegyei elnyerése nélkül kormányok buknak meg, vállalatok kerülnek a csőd szélére. Kétségkívül igaz, hogy szerepe kialakulása óta meghatározó volt, ami az idő múlásával csak egyre nőtt, ám tévedés lenne, ha a meglévőnél nagyobb szerepet tulajdonítanánk neki. Egyrészt azért, mert a másik három hatalmi ággal (törvényhozói, végrehajtó, igazságszolgáltatói) ellentétben a médiának soha nem volt kényszerítő ereje, inkább csak a dolgok felnagyításával, közvetve tudta előidézni azt. Ezt a manipulációs hatalmat koránt sem szabad alábecsülni, de mégsem jelent akkora hatáskört, mint amit egy törvény biztosítana számára. Ez az elméleti ok. A gyakorlati oka, hogy miért nem tekinthető hatalmi ágnak sokkal prózaibb: bizonyos helyzetekben nem tudja érdemben befolyásolni a politikai döntéseket, mert nem tud eléggé hatni a választókra. Óriási médiaellenszélben kellett gyakorlatilag mindig – egészen pontosan 2014-ig – kampányolnia a Fidesznek, és órási médiatúlsúllyal kellett megküzdenie Donald Trumpnak is. Mint azt már tudjuk, mégis mind a ketten sikeresek tudtak lenni. Pedig Trumpnak rendesen meg kellett küzdenie. Az 50 legnagyobb amerikai médium közül 49 Hillary Clintont támogatta – volt olyan lap, amely a választások éjszakáján több százezer példányban kinyomtatta aktuális lapszámát, borítóján Amerika első női elnökével. Csak remélni merem, hogy a zúzda helyett valamelyik iskola papírgyűjtési akciójába szálltak be meglehetősen drágán.

Új média, közvetlen elérés

De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy Trump mégis ki tudta vívni a végső győzelmet? A választ a kezünkben, egészen pontosan a telefonunkban kell keresnünk. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a social mediat először Obama használta kifejezetten kampánycélokra. Ez valószínűleg így is van, hiszen vannak olyan célcsoportok, jellemzően a fiatalok, akik egyáltalán nem néznek TV-t, nem hallgatnak rádiót, és nem érdekli őket, hogy mi szerepel a plakátokon, ám non-stop csevegnek a Messengeren, lájkolnak a Facebookon, vagy megosztanak az Instagramon. Az ő elérésükre kétségkívül alkalmasak lehetnek különböző online kampányok, de ez csak szükséges és nem elégséges feltétele a sikernek. Egy eszköz, amelyet ha jól használnak, képes választásokat eldönteni. Ám a jó használathoz megfelelő üzenetek is kellenek, és ez volt az, amiben Donald Trump zseniálisan látta meg a lehetőséget. A Twittert használta arra, hogy egyszerű, rövid, érthető, de ugyanakkor megbotránkoztató gondolataival az emberek foglalkozzanak.

Twitter közvetlen

A közösségi média közvetlenségében rejlő ereje. Forrás: pbs.twimg.com

Bátor, szókimondó üzenetei célba értek, hiszen az újdonság varázsa mellett arról beszélt, amire az emberek valójában gondoltak. Merőben más attitűd ez, mint a saját polkorrektségébe belefásult liberális média működési elve. Persze megpróbálták lejáratni, de mivel az üzenetek megfelelően rövidek voltak, ezért hiába adtak mellé bármilyen körítést, nem tudták azt a szövegkörnyezetéből kiragadva félremagyarázni. Ezzel gyakorlatilag annyit értek csak el, hogy gondolatait még több emberhez eljuttatták. A liberális média óriási hibát követett el, amikor saját, polkorrekt értékrendjét összekeverte a valósággal.

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Trump megkerüli a liberális médiát. Forrás: pinterest.com

Megszokták, hogyha hozzájuk érkezik egy vendég, azt könnyen szalonképtelenné tehetik, ha az interjú után kellően sokáig kellően sokszor elmondják, hogy mennyire szörnyű (szexista, rasszista, homofób, fasiszta – tetszőlegesen be lehet helyettesíteni bármilyen jelzőt) ember is ő valójában. De hiába mondja el a legképzettebb műsorvezető a könnyeivel küszködve, hogy ez a bohém milliárdos mennyire embertelen, amikor a fallal akarja elválasztani tőlünk Mexikót, ha az átlag amerikai, akit ez a probléma napi szinten érint – akár a munkaerőpiacon, akár a közbiztonság romlása miatt – nem azt fogja gondolni, hogy tényleg mennyire embertelen is ez a Trump, hanem azt, hogy ‘basszus, nekünk tényleg szükségünk lenne egy ilyen falra’.

Forrás: http://www.theverge.com

Trump tweetjeit nem sikerült kiforgatni, csak ajándék hírverést jelentett számára. Forrás: www.theverge.com

És ez volt az a folyamat, amikor az elit – amelynek kiszolgálója a hagyományos média – egyre inkább elvált a hétköznapi emberek valós igényeitől, és továbbra is a saját hatalmuk biztosítására teremtett burokban élték tovább fényűző életüket. A legszörnyűbb azonban mégsem ez, hanem hogy a tehetetlenségre nem az alkalmazkodással próbáltak válaszolni, hanem a szabályozás és a manipuláció eszközeihez nyúltak (Amerikában persze nem éltek bürokratikus eszközökkel, hiszen a vesztes választás után erre lényegesen kevesebb lehetőségük maradt).

Ahelyett, hogy levonták volna a vereséghez vezető okok konzekvenciáit, és némi önkritikát tanúsítottak volna, inkább a lényegesen könnyebb utat választották: megalkották a fake news (magyarul álhírek) fogalmát – hiszen a velük ellentétes véleményeket azért mégsem tilthatták be.

fake news

A Twitter ellen szánt csodafegyver, az álhírek stigmája. Forrás: www.trumparmy.net

A média legújabb fegyvere, az álhírek bélyege 

Mert ugye nagyon érdekes, hogy mitől is lesz egy hír ál. Természetesen vannak az olyan alapvető tények, minthogy melyik országban kit választottak elnöknek stb., de az, hogy ki, és milyen hírt, valamint hogy milyen formában tálal, idáig is használták az újságírók. Persze amikor a média szereplői hegemón helyzetben vannak, ez kevéssé érdekelte őket. Tévedés esetén lehoztak egy helyreigazítást a 68. oldalon és a probléma máris le lett tudva.

Azonban amikor a technológiai fejlődésnek hála megjelent a piacon néhány új szereplő, máris megnövekedett a kérdés fontossága. Úgy tűnik, hogy a piaci verseny hívei mégsem bírják a versenyt, hiszen abban a pillanatban, ahogy vetélytársat kaptak az új média jelentette új üzenetek formájában, máris a betiltásukért lobbiznak. Az valószínűleg fel sem merül bennük, hogy az emberek pont azért pártoltak el tőlük, és kerestek alternatív hírforrásokat, mert már undorodtak a modoros álszenteskedő liberális felfogástól, ami bár a képernyőn keresztül szépen cseng, a valósággal azonban köszönőviszonyban sincs. Erre a legjobb példa az alábbi kép, amely bejárta a világsajtót, és amely azt a címet viselte, hogy rendőrök állnak egy menekült család mellett, akik el akartak szaladni az állomás területéről.

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

A kép, amelyen a rendőrök a sínek közé lökik a menekülteket. Forrás: http://lvnte.blog.hu

Miről árulkodik ez a 2015 szeptemberében készült kép? A magyar rendőrök kegyetlenül a sínek közé löknek egy menekültcsaládot, kisgyerekkel együtt.

Ellenben vessünk egy pillantást a valóságra:

Hát igen, a migráns a saját családját löki le a peronról, a rendőrök pedig odaugranak, hogy segíteni próbáljanak rajtuk. Mégis hogy történhetett ez? A fotós, aki a képet készítette, nem lett volna tisztában a valós eseményekkel? Mivel a képet elég közelről készítette, ezért ez elég kizártnak tekinthető. Akkor viszont szándékosan akarta megtéveszteni a közvéleményt, mert az jobban passzolt az ideológiájához? És ha igen, akkor ezt már tekinthetjük álhírnek?

A vélemény nem egyenlő a hazugsággal

Mindenesetre ha mégis lennénk annyira balgák, hogy elhiggyük a média önfelmentő szándékának tekintett álhírekkel kapcsolatos vádjait, aminek segítségével szerintük a populizmusnak bélyegzett – a valóságban inkább csak a józan ész diktálta szabályok szerinti életet élni akarók összessége – folyamatok egyre inkább elterjednek, akkor is szánalmas ez a mindent betiltani akaró bolsevik tempó. A világ a véleményújságírás felé tart, így ez nekik is lehetőséget teremt az üzeneteik újracsomagolásában. Persze csak ha lennének annyira tehetségesek, és tudnának alkalmazkodni az új kor új kihívásaihoz. Mindenesetre amíg monopol helyzetben vannak, addig semmi sem kényszeríti rá őket, hogy változtassanak. Éppen ezért is célszerű kiállni a véleményszabadság mellett, hiszen attól még, hogy lehetnek egy írásban tárgyi tévedések, még koránt sem biztos, hogy aljas és rossz szándék vezérli a szerzőket – lásd pl. a fenti videót. Ennyi erővel az én blogomat is be lehetne tiltani, hiszen itt csak a saját véleményemet fogalmazom meg, amellyel remélem, hogy hozzájárulok a gondolkodás pluralizációjához, ami viszont hosszútávon a demokráciát erősíti – még akkor is, ha bizonyos kérdésekben tévedek.

És ezzel elérkezünk témánk legfontosabb részéhez, az álhírek szankcionálásához. Hiszen ahogy azt a bevezetőben is írtam, német miniszterek a mai napon benyújtották azt a törvénytervezetet, amely alapján akár ötvenmillió euróra büntethetik azokat a közösségimédia-cégeket, amik nem tüntetik el elég gyorsan a gyűlöletbeszédet és az álhíreket. A Facebook aggódik az ötlet miatt. Mint mondták, ők elkötelezettek az illegális tartalmak eltávolításában, és hajlandók segíteni a probléma megoldásában. De ahogy a szakértők is rámutattak, ez a lépés arra kényszerítené a szolgáltatókat, hogy a bíróság helyett ők döntsék el, hogy Németországban mi számít jogsértőnek. Ez pedig ebben a formában nem tekinthető másnak, mint a szólásszabadság egyértelmű, és durva megsértésének, hiszen nem világos, hogy ki, és milyen felhatalmazás révén korlátozhatja bárki véleményhez való szabadságát. Sajnálatos, hogy a Nyugaton odáig jutottak, hogy az európai értékeket pusztán ideológiai okokból kifolyólag levegőnek nézzék, ahogy sajnálatos az is, hogy ebben az esetben nem kezdeményez az unió semmiféle vizsgálatot a német kormány ellen a demokratikus alapelvek megsértése miatt.

 

Ki a civil?

Gyakran hallom liberális körökből, hogy a Civil Összefogás Fórum (CÖF) nem tekinthető civil szervezetnek, mert kormányközeli, ezáltal politikai szereplő. Ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor viszont kevés magyarázat marad arra, hogy az ellenzék legfőbb finanszírozója által támogatott szervezetek ugyan miért esnek kívül a politikacsinálás körén – főleg, hogy ez ebben a formában egy ország szuverenitásába való beavatkozásnak minősül. Hacsak persze nem megint arról van szó, hogy néhány önjelölt ember hatáskörébe tartozik annak megállapítása is, hogy ki lehet ma civil és ki nem.

Bombaként robbant a hír, hogy a kormány képviseletében eljáró Németh Szilárd “el akar takarítani” egyes civilszervezetek az útból, konkrétan a Helsinki Bizottságot, a TASZ-t és a Transparency Internationalt. Még mielőtt azonban valami diktatúrát kiáltanák – immár sokadik alkalommal -, vessünk egy pillantást ezen szervezetek tevékenységére.

A Magyar Helsinki Bizottság saját bemutatkozása alapján “civil jogvédő szervezet, amely az emberi méltóságot védelmezi”. Ez elméletben nagyon szépen hangzik, de a valóságban nekünk is volt szerencsénk megismerni az ezen szavak mögött rejlő valódi tartalmat. Ugyanis itt nem valamiféle egyetemes jogvédelemről van szó, hanem kifejezetten a migránsok kontrollálatlan bevándorlását keretek közé szorítani igyekvő legitim államhatalom gúzsba kötéséről. Mert az emberi méltóságot védelmező szervezet szolgáltatásait nem minden emberre egyenlően fejti ki, hanem a saját értékítélete alapján, és ebbe mi ritkán szoktunk beleférni.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szintén egy “emberi jogi jogvédő szervezet”, amely a bevándorlási válság előtt főleg a romákkal szembeni jogsértésekkel, és az Orbán-kormány intézkedéseinek kritizálásával foglalatoskodott.

A Transparency International közpénzek fölött önjelölt módon őrködő, a korrupció elleni küzdelmet zászlajára tűző civil szervezet. Ennek célkitűzéseivel is nehezen lehetne vitába szállni, ha a valóság itt sem rúgta volna rá az ajtót – az előző két szervezethez hasonlóan – az álszent működésre. A sajtó liberális felében ezt a hírt előszeretettel próbálják meg úgy tálalni, hogy a kormány azért akarja elhallgattatni őket, mert utolsó védőbástyaként, halált megvető bátorsággal védelmezik az adófizetők pénzét. Az igazság persze az, hogy a korrupció vádját – függetlenül annak létezésétől és mértékétől – nem önzetlen hivatásból, hanem tisztán politikai megfontolásból, egyfajta furkósbotként alkalmazzák. Legalábbis nehezen lehet másként értelmezni, hogy a korrupció ellen küzdő szervezet chilei vezetője, Gonzalo Delaveau tavaly áprilisban kénytelen volt lemondani, miután nyilvánosságra került, hogy ő is érintett az offshore-botrányban. De a politikai indíttatásra tökéletes példa a kitiltási-botrány néven elhíresült, – mint később kiderült – teljesen alaptalan vádak nyilvánosságra kerülése is (mit ad Isten, akkor is az az amerikai kormány fogalmazta meg kifogásait, amelyik most fel van háborodva az orosz hackerek belügyekbe való feltételezett beavatkozásától).

Civil, civil társadalom
Polgári; egyenruhás szervezetbe nem tartozó. A civil társadalom egy olyan elméleti színtér, ahol az egyéni érdekek, célok és értékek megosztása kollektív módon történik és ahol az egyes szervezetek az államtól, a családtól vagy a piactól elkülönülnek. A civil társadalom az állam és a piac intézményeinek háttérstruktúráin túl működő társadalom alapjait képező önkéntes szociális és polgári szervezetek és intézmények összességéből áll.

De a három civil szervezetben a közös értékek mellett van még egy közös vonás: mindannyian Soros György anyagi támogatását élvezik. Annak a Sorosnak, aki korábban saját könyvében, a  nyílt társadalom avagy a globális kapitalizmus megreformálása-ban tett hitet az általa ideálisnak – értsd: még több profittal kecsegtető – vélt társadalmi rendről. Fájdalmasan kijózanító abba belegondolni, hogy az általa másfél évtizeddel ezelőtt írt könyvben megfogalmazott kívánalmak ma mind valósággá válnak – természetesen pusztán csak a véletlen művének köszönhetően, na persze.

Ebben leírja, hogy a szuverén nemzetállamok helyett a nemzetközi intézményeket kell megerősíteni – lásd politikai vita az EU-ról -, és ennek elősegítésére nyílt társadalmat kell létrehozni – hirtelen, a semmiből előbukkanó több millió arab bevándorló. Ez a két, véletlenszerűnek csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető tény magyarázza, hogy ugyan milyen okból kifolyólag nyilatkozhat egy amerikai állampolgár európai politikai kérdésekben széles grémium előtt, és miért engedhet meg magának a nagyközönség előtt olyan kijelentéseket, hogy “Európának évi egymillió bevándorlót kell befogadnia”.

Így már nagyjából kezd világossá válni a kép, hogy milyen célokat szolgálnak kiterjedt civil szervezetei, vagy ha még mindig nem teljesen, akkor szerencsére az imént említett műben erre Soros maga is utalást tesz:

Most ismét tisztán látom, milyen feladatokkal kell megbíznom alapítványi hálózatomat.”

De ha ez idáig is nyilvánvaló volt, akkor miért nem tett semmit a kormány a beavatkozás ellen?

A kormánynak korábban is voltak intézkedései az efféle szervezetek politikai végrehajtó cselekedeteinek visszaszorítására, amit aztán Obama hírhedt mondatai követtek: “Magyarországtól Egyiptomig egyre inkább véget nem érő szabályozások és nyílt megfélemlítések veszik célba a civil társadalmat.” Az álmoskönyvek szerint pedig nem jó ómen a világ vezető hatalmával összerúgni a port.

De akkor miért próbálja meg ismét?

Azért, mert közben történt egy koránt sem elhanyagolható esemény, az amerikai elnökválasztás, amelyet Donald Trump nyert. Az ő kampányát – a demokratákkal ellentétben – nem Soros György támogatta. Sőt, ha úgy tetszik, akkor az új elnök nem ápol kifejezetten jó kapcsolatot a 86 éves milliárdossal. És éppen ez az, ami miatt ezek a civil szervezetek politikai funkciót töltenek be. Ugyanis nem egy független és önzetlen elhivatottság a vezérelvük, hanem tisztán a politikai szándék, ami jelen esetben a nyitott társadalom megteremtését jelenti. Mivel Trumpnak egészen más elképzelései vannak a társadalmi rend szervezéséről, ezért ő nem fogja jó szemmel nézni, hogy egyik legnagyobb ellenlábasa továbbra is akadálytalanul fejtse ki kéretlen tevékenységét, így a magyar kormány jó lóra tesz, ha a világ legnagyobb hatalmának akarata szerint cselekszik – legalábbis az álmoskönyvek szerint.

Ez idáig színtiszta, unalmas politika, nem is érdemelne különösebben több szót, ha nem tükrözné újfent hűen az ellenzék  – és főleg a média – képmutatását. Amíg az egyik esetben a politika befolyásával zengik tele a világot, addig a másik esetben megengedően eltekintenek ettől. Vagyis az ő értelmezésükben csak egy ellenzéki mozgalom szolgálhat rá a civil elnevezésre, a kormány szimpatizánsai legfeljebb a fasiszta jelzőt érdemelhetik ki. Úgy tűnik tehát, hogy megint a liberálisok értékítélete alapján dől el, hogy ma Magyarországon ki számít civilnek, és ki nem.

Orosz hackertámadás Amerikában: egy különös történet

Mindenki a jövő hadviseléséről, a kiberhadviselésről és annak veszélyeiről beszél, amelyben az ügyeletes rosszfiú szerepét ezúttal is Oroszországra szabták. Az amerikaiak oroszfóbiája köztudott, de mégis mióta zavarja őket jobban egy másik állam beavatkozása egy másik ország szuverenitásába, ha az ‘nemes’ célokat szolgál? Legalábbis az általuk előszeretettel követett gyakorlat magyarázata idáig ez volt.

Egymást követik az amerikai választást befolyásoló hackertámadásokról szóló hírek. Obama a CIA-val karöltve váltig állítja, hogy orosz hackerek törték fel a demokraták levelezéseit, amelynek nyilvánosságra kerülésében találták meg végül Clinton bukásának legfőbb indokát. A teljes igazságra legalább péntekig várnunk kell, de valószínűbbnek tartom, hogy inkább sosem fogjuk teljes egészében megtudni a részleteket.

orosz hackertámadás

Így reagált az adatok halasztására Donald Trump: “A titkosszolgálati információkkal kapcsolatos tájékoztatást, ami az orosz hackertámadás néven híresült el, péntekre halasztották. Talán azért, mert több idő kell nekik, hogy létrehozzák az ügyet. Nagyon különös!” Forrás: Twitter.com

Éppen ezért én inkább a történtek egy egészen más vetületére szeretném most felhívni a figyelmet, amelynek tükrében még az is mellékesnek számít, hogy ha valóban megtörténhet egy ilyen mértékű hackertámadás a világ legnagyobb hatalmának vezető politikai közössége ellen, akkor Hillary Clinton magánszerveren keresztül zajló levelezése még a korábban gondoltnál is nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, vagyis ellenfele ezzel való támadása minimum megalapozott volt.

Ehhez képest még az is mellékszál, hogy a demokraták kommunikációjában a levezések kétes tartalma másodlagosnak számított az emailek napvilágra kerülésének bűnével szemben. Kicsit olyan ez, mintha a barátnőm előtt azzal védekeznék a lebukott üzenetek miatt, hogy de hát nem is volt joga belenézni a telefonomba.

Pedig az Obama-adminisztráció mindent megtett, hogy eltitkolja a kínos dokumentumok nyilvánosságra kerülését, hiszen a választások idején, a londoni ecuadori nagykövetségen idestova 4 éve száműzetésben élő, WikiLeaks alapító Julian Assange-t elvágták minden internet hozzáféréstől, miután bejelentette, hogy a kampány hajrájában demokrata dokumentumokat fog szivárogtatni. Ennyit a szólásszabadságról, és a teljes körű információkra alapozott szabad döntéshozatalról.

Szóval Assange-t letiltották, de a rejtélyes – nevezzük őket ‘orosz’ – hackerek szabadon folytathatták tevékenységüket, így az email-botrány a kampány során végig kitartott – Clinton legnagyobb bánatára -, a többi pedig már történelem.

Amit szabad Jupiternek

Az én érdeklődésemet viszont leginkább az a kérdés tartja lázban, hogy az amerikaiak (bocsánat, a demokraták) mégis milyen erkölcsi alapon kérnek számon bárkitől bármilyen belpolitikai beavatkozást, amikor ők maguk ennek a műfajnak a megteremtői és tökélyre fejlesztői?

Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak emlékeznünk az internetadó elleni tüntetések közepette bedobott kitiltási botrányra. Az hagyján, hogy érezhető hatása volt egy másik ország belpolitikai változásaiban, de még ráadásul egy szava sem volt igaz. Azok a hangok, akik most az amerikai választásokba történő beavatkozás miatt hőzöngenek, hol voltak akkor, amikor saját hazájuk szuverenitásánál fontosabbnak érezték az amerikaiak – feltételezett – igazságosságát, amelyet a korrupció elleni harcnak tekintettek? Pedig ami most az Egyesült Államokban történt, az nem egy kitalált korrupciós vád szegényes megfogalmazása volt, hanem a színtiszta igazság napvilágra kerülése. Bár lehet, hogy pont ez vele a legnagyobb probléma.

Vagy hol voltak akkor, amikor az ukrán polgárháború kirobbanásában a CIA közreműködésével a háború szélére sodorták Európát? És megint azt az Európát, amelynek mindkét világháború következményeit el kellett szenvednie. Érdekes, hogy az amerikai polgárháború óta nem folyt vér az amerikai kontinensen. Így mondjuk nem is olyan nehéz megőrizni a világ vezetői szerepét.

Bár januárban hivatalosan is leköszön, azért még egy utolsó próbát tett Obama a hidegháborús helyzet eszkalálására, amikor kitiltotta országából az orosz diplomatákat. A próbálkozás szánalmasságát a csattanó válasz mutatja legjobban. Putyin nemhogy nem viszonozta az ellenszenves gesztus, de még meg is hívta az amerikai nagykövetség dolgozóit az ország állami ünnepségére. Trump nem is mulasztotta el megköszönni jövendőbeli kollégája ‘okos’ tettét.

Az új rend képviselőjének ugyanis nem érdeke a hidegháborús helyzet fenntartása. Az ő geopolitikai ellenfele Kína, akivel intenzívebb gazdasági-kereskedelmi versenyre készül. Ezt bizonyítja a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezmény (TPP) beígért felmondása, vagy éppen a Tajvannal lefolytatott közvetlen telefonbeszélgetése is. De ide sorolható a munkahelyek Amerikába történő visszatelepítési szándéka is, hiszen a kínaiak a kiszervezett gyártás miatt ma már hasonló technológiájú eszközöket képesek gyártani, töredék áron (gondoljunk csak a Magyarországon is egyre népszerűbb új termékekre az okostelefonok piacán). Egy ilyen gazdasági küzdelemhez viszont nem célszerű a régió másik nagy szereplőjét, Oroszországot is maga ellen fordítania, így ha úgy tetszik, az egymásrautaltság következtében (hiszen az orosz gazdaság is megszenvedte az értelmetlen szankciókat) a világbéke is közelebb került. Gondoljunk csak a szíriai helyzetre, amiben a két fél megállapodási lehetőségének a valószínűsége a sokszorosára nőtt.

Szóval úgy tűnik, hogy felsőbbrendűséggel ellenfelei által gyakran vádolt, de valójában inkább csak az egyszerű munkások érdekeit is szem előtt tartó Trump mégsem lesz annyira elnyomó, mint a még néhány napig regnáló politikai elit, amelyre a nagyzolási hajlam inkább jellemző, hiszen épp azokat az intézkedéseket kérik számon ellenfeleiken, amelyeknek mestereik hosszú éveken keresztül ők maguk voltak. Így hát az önkritikára képtelen, eljelentéktelenedő szereplők esetében a vereség méltósággal való viselésének teljes hiánya sem tekinthető másnak, mint a hatalmát vesztett politikai osztály infantilis gőgjének.

 

Európa, jobbra át!

Donald Trump lett az amerikai elnök, ami nem várt fordulatot hozhat a nemzetközi politikában. Ez a jobbratolódás Európában már érezhető volt a Brexitnél, valamint a populistának bélyegzett pártok felemelkedése során is, ám ez a folyamat most új sebességbe kapcsolhat. Tegnap Bulgáriának is új, oroszbarát elnöke lett, de december 4-én Ausztriában és Olaszországban is fontos választásokat tartanak, amelyek megváltoztathatják a politikai fősodor irányát. De a legérdekesebb kérdés mégiscsak a németek reakciója lesz, hiszen a merkeli bevándorláspolitika is annak a történelmi tapasztalatnak az eredménye, hogy az amerikaiakkal nem célszerű konfliktusba keveredni. Meglátjuk, hogy ez a bölcs gondolat az új amerikai elnök alatt is fenn fog e állni, mert Európában a németek nélkül nincs teljes fordulat.

November 9-én eldőlt, hogy az Egyesült Állomok következő elnöke Donald J. Trump lesz. Ez a nem várt fordulat szemmel láthatóan kiverte a biztosítékot néhány, a másság mindenen túli elfogadását hirdető csoportosulásnál. Azóta egymást követik a Trump elleni tüntetések, amelyek résztvevő között, mint megtudtuk szép számmal akadnak fizetett provokátorok is. Az eset sok tekintetben hasonlít a Brexit során tapasztaltakra, hiszen Californiában itt is mozgalom indult az elszakadásért, akárcsak Londonban. Azon a kérdésen már túl vagyok, hogy a demokraták mégis miért képtelenek elfogadni egy demokratikus választás eredményét – vélhetően mert csak addig ‘demokraták’, amíg az számukra kedvező eseményeket takar -, de sokkal érdekesebb, hogy a tüntetések indoklásának a ‘gyűlölet embere’ elleni fellépését jelölik indoknak. Nem tudom, hogy a ‘gyűlölet’ ellen miért épp a gyülölködést gondolták morálisan elfogadható magatartásnak, de az már nem ennyire közömbös, hogy ezeken az anarchia közeli tüntetéséken egy ember már meg is halt. Érdekes, hogy megint azok tombolnak és pusztítanak az utcákon, akik béke hírnökeinek szerepében akarnak tetszelegni – úgy tűnik ez valami balos szokás lehet, mert nálunk is akkor voltál ‘csőcselék’, ha a Gyurcsány kormány ellen tüntettél, de ha az Orbán kormány ellen, akkor hirtelen szabadsághőssé avanzsálsz; félelmetes párhuzam.

natebeeler_cagle

Hát igen, elég érdekesen hat, amikor a ‘gyűlölet ellen tiltakozók’ szítják a legnagyobb gyűlöletet. Forrás: dispatch.com

A történtekből ugyanakkor a társadalomban meglévő feszültség kiolvashatóságát tartom az egyetlen pozitív hozadéknak, amely a tét növekedésével fokozatosan csak nőni fog. Végre leleplezték önmagukat, és nem kell tovább folytatni ezt az értelmetlen moralizáló vitát az erkölcsről, meg emberi értékekről, hanem végre őszintén beszélhetünk az embereket érdeklő fontos kérdésekről.

A dominóhatás

Annál is inkább, mert a történetnek súlyos következményei lesznek az egész világra, így Európára nézve is. Úgy tűnik, hogy a korszellem alapján elindult egy olyan folyamat, amely során a polgári lakosság, mintegy tüntetőleg fellázadt az eddigi, a polkorrekt gondolkodást meghonosító politikai elit ellen, amely a populistának bélyegzett pártok előretörését hozza magával. Középtávon pedig a liberalizmus, mint eszme bukását is jelenthetni, ugyanis jelenlegi formájában nagyon úgy fest, hogy nem tud megújulni, és a valós problémákra valós megoldásokat kínálni. Ennek legfőbb oka, hogy ha dogmatikus alapelveiből engedne, akkor azzal maga ismerné el alkalmatlanságát és azonnal összeomlana. Mindenesetre a végjáték így is ugyanaz lesz, csak hosszabb ideig fog eltartani a szenvedése, ami viszont a jobboldali pártok könnyű győzelmének ígéretét hozza magával, mintegy önmagát erősítő dominóhatást kiváltva.

profecia

Végső soron, amit populistának bélyegeznek, az maga a demokrácia: “Ahogy a demokrácia tökéletesedik, az elnök által képviselt hivatal egyre közelebb és közelebb kerül az emberek belső lelkületéhez. Egy nagyszerű és dicsőséges napon az emberiség végül el fogja érni szíve vágyát, és a Fehér Házat egyenesen egy hülye és teljesen egoista idióta fogja elfoglalni.” Forrás: latimes.com

Már a magyar kvótaügyi népszavazás is hasonló hatást válthatott volna ki, de a végülis érvénytelen eredmény ezt felülírta, ugyanis ezek után nem valószínű, hogy kétes kimenetelű szavazásokra más pártok is bevállalnák a kockázatot. Viszont ami késik nem múlik, hiszen Trump megválasztása után már nincs több mellébeszélés, erre a nem várt – vagy inkább a politikai elit által nem remélt – választási eredményre választ kell adnia az európai elitnek is. Tartok tőle, hogy a brüsszeliták által lenézett jelölt hatalomrakerülésére annyira nem számítottak, hogy az elmúlt évben a Trump ostorozásására alapuló kommunikációt már nehéz lenne egy 180 fokos fordulattal visszafordítani, és ezáltal helyreállítani a megtépázott nemzetközi kapcsolatokat. Ez pedig újabb lendületet ad annak a már egyébként is elindult nemzetközi folyamatnak, amely a valódi politikai változás ígéretét hordja magában. Mai hír, hogy Newt Gingrich, korábbi republikánus házelnök, akit Trump leendő külügyminisztereként tartanák számon, egy interjúban arról beszélt, hogy

Magyarország a beérkező migránsok számát egyetlen nap alatt 99 százalékkal csökkentette, egyszerűen egy hatékony kerítés megépítésével és annak az őrzésével.”

Párhuzamot állítva a mexikói határ felől érkező illegális bevándorlókkal. Mennyire más szemlélet az a leendő amerikai adminisztrációtól! Sehol egy fasiszta jelző, sehol egy elítélő, emberi jogokra vonatkozó nyilatkozat. Magyarország a mai Amerikában a példát jelenti, és nem az antikrisztust, amely szerepet a demokraták előszeretettel sütöttek ránk, nem kifejezetten javítva ezáltal az egyébként sem túl rózsás magyar-amerikai kapcsolatokat.

Európai változási hullám

Érdekes, hogy a magyar kormány az egyetlen, amely hivatalból kezdte meg akkor még különutas politikáját, így ez az új hullám nemhogy el nem sodorja, de inkább növeli ázsióját, hiszen azóta minden nemzetközi választáson a számára kedvező jelölt került ki győztesen. A sor Lengyelországban kezdődött, majd jött egy kevésbé fontos, de mégis ebbe a körbe illeszkedő horvát szavazás, a legújabb ország pedig, ahol változás állt be, az Bulgária. Épp most bukott – mondott le a kormányfő az elnökválasztás eredménye miatt – meg az EU-párti kormány, amely Brüsszel és Washington erős ajánlására felmondta pl. az országon átvezető Déli Áramlat gázvezetéket. Nagy kérdés, hogy az új oroszbarát kormánnyal, és az orosz-török kiegyezéssel mi lesz ennek a vezetéknek, és ezáltal a régió geopolitikai helyzetének a sorsa.

Kevésbé fontos szereplő a nemzetközi térképen, de újabb ok az aggodalomra a románoknak, hogy Bulgária mellett Moldáviában is oroszbarát elnököt választottak. Ezek a történések is az együttműködésre ösztönözhetik a román vezetést, vagyis itt kevésbé önszántukból, mint politikai kényszerűségből, de mégis beállnak az új irányba – azért nem kell aggódnunk a románokért, a történelem során számtalanszor bizonyították már, hogy pontosan tudják, hogyan kell az erősebb irányába helyezkedni.

December 4-e lesz a következő nagy mérföldkő Európa jobbratolódásában, hiszen Ausztriában végre talán megtartják az elnökválasztás második fordulóját is, ahol a mostmár a közvélemény-kutatóknál is népszerűbb jobboldali jelölt Hofer vezet a zöldek jelöltje előtt. Ha a nemzetközi folyamatokat nem is vesszük figyelembe, akkor sincs túl soka bizalodni a liberális-baloldali tábornak, ugyanis a kormány a bukott kancellár után érezhetően jobboldali szavazóknak kedves húrokat penget, elsősorban Sebastian Kurz külügyminiszter révén.

Ezen a napon egy másik – talán még fontosabb – államban is tartanak egy szavazást. Olaszországban, a kormányon lévő baloldali Renzi jelentette be, hogy ha nem szavazzák meg a kormányfő parlamenti és választási reformját, akkor lemond. A kutatások alapján az ő szénja sem áll túl jól, így egy előrehozott választáson vélhetően a szintén populistának bélyegzett Öt Csillag Mozgalom gyűjthetné be a legtöbb szavazatot. Tovább fokozza ez az EU amúgy sem épp elhanyagolható problémáit, hogy ráadásul a párt még az eurózónából való kilépés lehetőségét is belengette, amit egyébként az olaszok fele is támogat.

A téli álom nem tart sokáig, ugyanis egyből követi a tavaszi ébredés. Március 15-én Hollandiában tartanak választásokat, és ha nyer a Geert Wilders vezette iszlámellenes Szabadságpárt, akkor könnyen lehet, hogy az Unióból is kivezetné a hollandokat. Jelenleg fej-fej mellett állnak a liberálisokkal.

Ennél lényegesen jelentősebb, hogy május 7-én Európa második legnagyobb államában, Franciaországban tartanak választásokat. Itt a teljesen megroggyant kormányzó baloldal száll szembe a megosztott jobboldallal. A baloldali Hollande a francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke, konzervatív kihívója pedig az a Sarkozy, aki könnyen lehet, hogy az elnökválasztási kampányát a bíróságon fogja tölteni, egy korábbi korrupciógyanús botránya miatt, így megnyílik a tér a populista Le Pen vezette Nemzeti Front előtt, amely párt szinte elsőként gratulált Trump győzelméhez.

Már csak hab a tortán, hogy szeptemberben Németországban is szövetségi választásokat tartanak, amelyből a nemzetközi politikai hullámot eddig jól meglovagló AfD megerősödve kerülhet ki. Bár maga a választás vélhetően nem fog egyértelmű változást eredményezni Németországban, de egy megerősödött populista párttal, és ilyen nemzetközi politikai klímával már Európa leghatalmasabb állama sem vonhatja ki magát a következmények alól. Beszédes, hogy Merkel még mindig nem jelentette be, hogy indul e kancellárként a következő ciklusban. Ha az amerikai elnökválasztás eredményeit várta, akkor kötve hiszem, hogy olyan eredményt kapott, amely az újraindulása melletti érveket erősítette volna meg.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a következő év még a mostaninál is izgalmasabb lehet a politikában, úgyhogy ezeket a dátumokat érdemes bevésni az emlékezetünkbe, hiszen valószínűleg tartogat a jövő még pár meglepetést.

scottstantis_tribune

A politikai korrektség öröksége. Lesz mit eltakarítani. Forrás: gocomics.com

Úgy néz ki tehát, hogy a történelem új sebességre kapcsolt, és az eddig regnáló politikai elit egy végletekig megosztott és kizsigerelt társadalmi rendet hagy maga után. A romokat persze el kell valakinek takarítania, így ezekre a folyamatokra érdemes úgy tekinteni, mint egy józan ész diktálta egészséges önvédelmi mechanizmusra az emberiség védelmének érdekében.

Eljött a mi időnk – ne féljetek, harcoljatok!

Tusványos immár nem csak a magyar, hanem az európai nemzetek szellemi műhelye is. Biztos pont egy bizonytalan világban – fogalmazott a miniszterelnök, de ennél lényegesen többről van szó: egy új, valódi alternatíva megszületésének bölcsője. 

A Bálványosi Nyári Szabadegyetem – ami 1997 óta Tusnádfürdőn van, de a két település nevének összevonásából származóan már csak a közbeszédben is megjelenő Tusványosnak hívnak – hagyományosan a Kárpát-medence nagyszabású szellemi műhelyeként funkcionált az elmúlt közel három évtizedben. Ám az idei évben immár 27. alkalommal és Itthon Európában névvel megrendezésre kerülő rendezvény mára jelentős mértékben kinőtte eredeti céljait, és egy új világrend, új társadalmi berendezkedés megszületéséhez, egy valós alternatíva felmutatásához járult hozzá. Ennek az évek óta tartó folyamatnak a csúcspontjait jellemzően mindig Orbán Viktor beszédei adták. Emlékezetes a miniszterelnök 2014-es beszéde az illiberális államfelfogás meghirdetéséről, amely akkor hatalmas médiaérdeklődést követően rengeteg meleget és – főleg – hideget kapott. A felzúdulás akkori oka pedig nem volt más, mint Európa számára egy új irányvonal alapkövének letétele. Nem is véletlen, hogy az akkor még kihívó nélküli világrend azóta magabiztosságukat elvesztő hívei csuklóból támadták. De nem csak azért, mert az összezárt rendszer könnyedén ki tudott vetni magából minden új gondolatot, hanem mert már akkor is pontosan tudták: valódi érvekkel rendelkező, valódi alternatívát kínáló kihívóval találták szemben magukat. A saját dogmáinak rabjává váló, elkényelmesedő, megújulásra képtelen politikai elit valóban elhitte Fukuyama azóta már többszörösen megbukott tételét a történelem végéről. Miszerint a liberális demokrácia “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, “a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Érdekesség, hogy legfőbb bírálójának, Samuel P. Huntingtonnak a jóslata mintha közelebb állna a valósághoz, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait.

De visszatérve az orbáni beszédre: azóta eltelt két év és nagyot fordult a világ. A világban zajló események alakulása nemhogy nem cáfolta, hanem éppen igazolta az akkori – és azóta is folyamatosan tett – állításokat, így kevés nála hitelesebb, az emberi vágyakat képviselő politikust találhatunk most a földkerekségen. A recept egyszerű: egyenes beszéd a képmutató politikai korrektség helyett. Éppen ezért is annyira ironikus, hogy a liberális gondolat és világrend felgyorsításának szándékát szolgáló bevándorlási hullám fogja a rendszer végét eredményezni, hiszen annak gyakorlatban történő megvalósítása pont annyira képtelenség, mint a politikai korrektségen alapuló, önmegtagadó rendszer.

De vegyünk szépen sorba ezeket a pontokat és vizsgáljuk meg azok valóságtartalmát:

  • Az európai álom szertefoszlása, amelynek alapját az a gond jelentette, hogy “ha rendesen elvégzed az iskolákat, tiszteled a törvényeket és szorgalmasan dolgozol, akkor jobban fogsz élni, mint a szüleid.” Ennek igazságtartalmához kevés kétség férhet, amikor az állandó közbeszéd tárgyai olyan kifejezések, mint a mama-hotel, hogy a fiatalok kiábrándultságának legfőbb forrása irreális vágyaik találkozása a valósággal, vagy hogy egyes uniós országokban a fiatalok munkanélkülisége már a 20%-ot is meghaladta.
  • Ennek egyik oka, hogy a gazdasági világválság jelentette kihívásokra a korábban bemutatott egyeduralkodó társadalmi rendhez kapcsolódó gazdasági berendezkedés nem tudott megfelelő válaszokat adni, így a világgazdaság súlya folyamatosan eltolódik olyan új szereplők felé, amelyek versenyképesek és ahol milliárdos tömegekben áll rendelkezésre olcsó munkaerő. Ha figyelembe vesszük, hogy a migrációs válságnak is az olcsó munkaerő importálási szándéka a fő ösztönzője, akkor nehéz lenne ezzel az állítással is vitatkozásba bocsátkozni.
  • Mivel emiatt csökken a világgazdasághoz történő hozzájárulásunk, így folyamatosan mérséklődik az újra elosztható jövedelmek mértéke, ami az életszínvonal általános romlásához vezet. Tekintetbe véve, hogy a második világháborút követő időszakban a politikai gondolkodás egy konszenzusos megállapodáson alapult, így függetlenül a kormányok jobb- vagy baloldali elköteleződésétől, a keretrendszer és a közbeszéd lényegében ugyanazon feltételek mellett alakult. Azonban a jólét stabilitása és rendszeres növekedése legitimálta ezt a fajta berendezkedést. A probléma csak akkor fogalmazódott meg, amikor a jólét megszűnt többé növekedni és helyét a hanyatlás vette át. De mivel a politikai elit lényegét tekintve egy tőről fakad, ezért megoldást sem tud rá kínálni. Így lett a gazdasági válságból elitválság. A csökkenő jólétre és alacsony gazdasági növekedésre rengeteg makrómutató áll rendelkezésre – ezek bárhol megtekinthetőek -, valamint bizonyíték rá a tömeges bevándorlásban olcsó munkaerőt – és ezáltal javuló versenyképességet – remélő wilkommenskultur is.
  • Az igazi problémát viszont az elitek megújulásra való képtelensége jelenti. Annyira kötik őket korábbi dogmatikus elképzeléseik, hogy nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, ezáltal nem tudják garantálni a korábbi életszínvonal kiszámíthatóságát. Tekintve, hogy az elitek az emberek tömegeivel látványosan szembemenő javaslatokkal állnak elő, így ez az elitválság átfordult egy demokráciaválságba. Azt hiszem, hogy ez utóbbi bizonyítására nem kell sok tételt hoznom, elég ha csak a migráció jelentette veszélyt és annak eltusolását szándékozó média közötti ellentétre hívom fel a figyelmet. Egyértelműen és könnyen kivehető az ellentét, bár itt a demokráciaválságot nem csak az emberekkel szembeni kormányázás, hanem a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyó félretájékoztatás – finoman szólva ‘megvezetés’ (pl. Köln esetében) – is jellemzi.
  • Így jutunk el a migrációhoz, mint a gazdasági válságra adott téves válaszhoz az elit részéről, ami egyben antidemokratikus is, hiszen a többségi akarattal élesen szembemegy. Mára nem az a kérdés, hogy a migráció milyen veszélyeket hordoz magában, hanem, hogy miért nem lehet megállítani. A válasz kézenfekvő, és már említettem is: a jelenleg regnáló politikai elit képtelen a megújulásra, annyira gúzsba kötik korábbi vallásszintre emelt liberális dogmái. Mindezek tükrében tényleg csak idő kérdése volt, hogy mikor fordítják bizalmukat új, korábban ismeretlen pártok és mozgalmak felé. Olyanok felé, akik meghallgatják őket, akik képesek a cselekvésre, akik a politikai korrektség helyett az egyenes beszédet választják. Ilyennek számít Németországban az AfD, Ausztriában az FPÖ, vagy az Egyesült Államokban Donald Trump.

 

Látható, hogy minden egyes pont közös vonása, valamint forrása a bizonytalanság és az attól való félelem. Ha az ember fél, akkor nem vállalkozik nagy dolgokra. Ha úgy tetszik ‘a félelem az elme gyilkosa’, ami megakadályozza a cselekvést, pedig most lenne csak igazán nagy szükség rá.

 

Amerika választott

Már biztos, hogy a politikai elemzők által esélytelennek tartott Trump lesz a republikánus párt hivatalos jelöltje. A folyamatosan lenézett és alábecsült milliárdost így ezentúl az elnökválasztáson tartják biztos másodiknak. Valljuk be, ha legalább akkora eséllyel tippelik meg az eredményt, mint az előválasztások során, akkor ez számára inkább kedvező állapot. A tévedés oka – a szándékos megtévesztést figyelmen kívül hagyva – nem más, mint hogy ő az, aki ma leginkább érti az átlag emberek gondjait, és a nyelvükön tudja megszólítani őket. Mivel ezt ma egy milliárdos teszi a leghitelesebben, azt hiszem nem ártana a politikai elitnek némi önkritikát gyakorolnia.

A tegnapi indianai előválasztáson eldőlt, hogy Donald Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje. Az eredmény persze nem meglepő a korábbi események függvényében, de mindenképpen példaértékű, hiszen a hivatalos kampány mellett folyamatosan zajlott a milliárdos kijátszását célzó árnyékkampány – az USA-ban speciális szabályok alapján történik a választás, a jelöltek delegáltakat gyűjtenek, akik adott esetben a választók akaratával szemben is más jelöltet támogathatnak, ha nincs meg az abszolút jelöltséghez szükséges 1237 delegált; ennek esélyét hiúsította most meg Trump -, annak érdekében, hogy semmiféleképpen sem egy párteliten kívüli személy kerüljön a hatalom közelébe – ismerős módon, egységfrontba tömörülve. Merthogy Trump annak számít, aki kampányát saját vagyonából finanszírozza, így nincs lekötelezve a politikát jellemző alkuknak és kompromisszumoknak, elnöksége alatt nem kell az átláthatatlan háttéralkuk végtelen sorával foglalkoznia, hanem a választási ígéretei teljesítésével és a választói akarat végrehajtásával törődhet. Ezért is félnek tőle a médiában csak mainstreamnek, vagyis a fősodorhoz, (az előbb említett alkuk és megegyezések rendszeréhez) tartozó politikusok összessége, akik azért félnek egy külső, független jelölttől, mert nem tudják lekötelezni, irányítani, ami által felbomlik a korábban kényelmesnek tűnő status quo, megváltozik a játszótér. Tehát jelöltsége olyan, a párt felé célzott üzenetként is felfogható, hogy egy valódi demokráciában semmilyen pátoszos elv öncélú hangoztatása érdekében nem mehetsz szembe az emberek akaratával.

Új idők – új igények

Ez a korábban elképzelhetetlennek hitt helyzet egyben egy jelzés is a világban az utóbbi időben eluralkodott iránynak: az amerikaiaknak is elegük van a hiperérzékenyek eltorzult világából és a politikai korrektségből. Ők csak élni szeretnének a maguk módján, anélkül, hogy egy önjelölt megmondóember a saját kisebbségi komplexusaitól túlfűtve kitalál egy újabb mondvacsinált jelzőt, amellyel a több száz éve kialakult társadalmi rendet akarja a saját igényeire szabni.

Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakult egy új társadalmi réteg, amely a kárvallottja volt minden ‘esélyegyenlőségesdi’ küzdelemnek, és akiket a legegyszerűbben úgy jellemezhetünk, hogy dühös fehér férfiak. Mert minden indentitás szükségszerűen nemcsak a saját csoportjellemzőit határozza meg, hanem azt is, hogy kivel szemben képzeli el magát és ennek referenciatengelyében kivétel nélkül az imént felsorolt jegyekkel bíró egyén állt. Így tehát Trump menetelése egyfajta egészséges önvédelmi mechanizmusnak is betudható, ami azért is nagy szó, mert Amerika a liberális progesszivizmus hazája.

Milyen politikát hozna Trump elnöksége?

Persze a végső győzelem előtt még egy akadályt le kell küzdeni, ami Hillary Clinton személyében ölt testet. Clinton kampányát nem mellékesen az a Soros György finanszírozza, aki annak idején a korábban IMF-bábként is funkcionáló Bajnai Gordon politikai visszatérését támogatta, újabban pedig a migránsválság Európa arcát átszabó kísérletével hozzák szóba, így annak is van oka szurkolni Trumpnak, aki valódi paradigmaváltást szeretne. 

A leggyakrabban felhozott ellenérv, aggály persze nem tűnik teljesen alaptalannak, hiszen sokan félnek attól, hogy vajon milyen felelős elnök lehetne a milliárdos celebritásból, aki korábban nem éppen példaértékű életéről vált híressé. Nos, Trumpról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne sikeres abban, amit csinál. És ezt az érzékét az üzleti életben fejlesztette tökélyre. Minden helyzetben a cél eléréshez szükséges legjobb megoldást választotta: amikor a tucatnyi republikánus jelölt közül ki kellett tűnni, akkor megbotránkoztatott; amikor a figyelem helyett mérsékeltebb hangvételre volt szükség, akkor visszavett; valamint az egyetlen jelölt, aki képes a hagyományos republikánus szavazókon túl új embereket megszólítani. Tehát vezetőként való viselkedése nem keverendő össze nyers stílusával, elnökként nem egy hóbortos megmondóemberi szerepet alakítana, hanem a pragmatikus politikus tökéletes megtestesítőjeként tetszelegne.

Külpolitikája is drámai változást hozna, és nem csak azért mert Putyinnal elfogadható szinten lévő viszonya csökkentené a hidegháborús nyomást, hanem mert – ahogy azt már többször is kijelentette – nem akarná a ‘demokráciaexporton’ keresztül ráerőltetni akaratát más kultúrájú országokra, ugyanakkor a nyíltan terrorista Iszlám Állam ellen hathatósabb fellépést sürget. Szintén fontos érv Trump politikája mellett, hogy ellenzi a nemzeti szuverenitást és a nemzetállamok függetlenségét lenullázó TTIP-t is.

Hogy ezek az intézkedések mit hoznak a saját maga életében, azt mindenki döntse el személyesen, de ami biztosnak látszik, hogy Amerika már választott és ezt jó lenne, ha a folyton irigy kistestvér szerepét játszó Európa is észrevenné és nem most, a változó szelek fújásával egyidejűleg akarna felszállni egy 20 évvel ezelőtti vonatra.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén