A miniszterelnök 18. alkalommal tartotta meg évértékelő beszédét, melyben kitért a béke és a fejlődés fontosságára. Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy az Európai Unió nem lehet egy Szovjetunió újratöltése. Már csak azért sem, mert mi magyarok, Európát minden gyengesége és átmeneti tévképzetei ellenére sem fogjuk megtagadni, sokkal inkább a helyes irányba történő terelésben vagyunk érdekeltek. Ezt bizonyította a beszédet záró fordulat is: hajrá Európa, hajrá magyarok!

Február 28-án a miniszterelnök évet értékelt, immár 18. alkalommal. A beszéd felépítésében tökéletesen illeszkedett a kormányfő elmúlt években megszokott távlati látószögéhez. Ugyanakkor annál talán több is. A döntés, hogy egy Esterházy és egy Tamás Gáspár Miklós gondolattal nyitott egyértelmű gesztus a hazai ellenzéki értelmiség felé. Fontos a nemzet és az ország egységbekovácsolása, amit a multinacionális vállalatok és bankok felé mutatott békülékeny hangnem csak tovább fokozott. Nem is csoda, hiszen az ország elmúlt öt évének gazdasági eredményeit vette számba és arra a következtetésre jutott, hogy fejlődés Magyarországon csak két tényező együttállása esetén volt biztosított: versenyképesség és béke. Versenyképességet pedig csak úgy lehet elérni, ha az összes gazdasági szereplőt bevonjuk és érdekeltté tesszük őket a sikerben. A béke pedig nem csak hazai viszonylatban fontos, de a nemzetközi színtéren is. Ezért nem szabad engednünk egyetlen erőnek sem a Brüsszel-Moszkva-Sztambul tengelyben, amely helyzetünkben geopolitikai adottság – ha úgy tetszik paraméter, a lényeg, hogy változtatni nem tudunk rajta, ezért érdemesebbnek látszik alkalmazkodni hozzá (ezt a tanácsot egyébként a liberálisoknak is ajánlom szíves figyelmükbe, amikor az emberi természetet akarják megerőszakolni torz elképzeléseikkel). “Nemes, de terhes önlábunkon állni” – ezzel a madáchi idézettel tudnám a leginkább azonosítani a miniszterelnök azon kijelentését, miszerint a magyar érdekeket szolgáló bel- és külpolitika folytatása ‘nehezebb és bonyolultabb, mint láthatatlanul meglapulni egy gazdaállat puha, meleg és szőrös hátán”. Utalva itt nyilvánvalóan a Nyugatról érkező, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető, de csupán pökhendiséget és kioktatást tartalmazó bíráló üzenetekre, valamint a csak Európa számára kedvezőtlen Oroszországgal szembeni szankciókra – amiből Németország úgy tűnik újfent kimentheti magát, Amerikának nincs számottevő kereskedelmi kapcsolata az orosz gazdasággal, így remegő hangon tenném fel költői kérdésem: akkor a szankciók mégis kit sújtanak, ez kinek az érdeke? Mert Magyarország érdeke biztosan nem ez, hanem a béke, együttműködés és önálló, aktív részvétel a nemzetközi kereskedelemben.

És ezekkel a nemzeti érdeket szem előtt tartó politikai hitvallással – amelyre Mátyás király óta nem volt példa hazánkban –  elérkeztünk a beszéd második fázisához. A kötelező betelepítési kvóta elleni népszavazási kezdeményezéssel új szintre emelte saját regionális politikai szerepét és irányt, valamint alternatívát mutatott egész Európának. A magyarok a sok méltatlan bírálat ellenére úgy tűnik mégis egyedüliként élhetnek demokratikus jogukkal és hallathatják hangjukat egy olyan fontos kérdésben, ami nemzedékek számára jelent új fordulópontot a világtörténelemben. Mert ne legyenek kétségeink, ezeket a történéseket tanítani fogják a történelmi könyvekben. Mindenkinek el kell számolnia saját lelkiismeretével, hogy az unokái miként fognak majd rá emlékezni: olyan emberként, aki gyáva módon karba tett kézzel szemlélte a romlás éveit, vagy olyan emberként, aki bátran kiállt azért, hogy a föld, amelyért ősei a vérüket ontották, megóvott állapotban maradhasson az eljövendő generációk alkotó munkája számára. Nagy a felelősség, hiszen történelmi időket élünk…