agitatio

agilis agitatio – az új nézőpont.

Trianon – vég és kezdet

Lassan 100 éve, hogy az országcsonkító békediktátum fertőzi nemzetünk lelkét, de az igazságtalanságnak mégis van értékelhető üzente: tanulnunk kell hibáinkból, lezárni a múltat és az önbizalmat adó sikerekért keményen dolgozva koncentrálni a jövő kihívásaira.

Előzmények, a múlt hibái

A történelem ismétli önmagát, szól az ismert bölcsesség. Ennek oka feltehetőleg abból ered, hogy az emberi természet legalapvetőbb velejárói vezettek egykoron bizonyos döntések meghozatalára és mivel ez a természet és annak motivációi állandóak, gyanítható, hogy hasonló helyzetekben ismét hasonlóképp cselekedne – még akkor is, ha az következményeit tekintve negatív eseményekkel járna.

Ezek az archaikus motívumok aztán a különböző népcsoportokban különböző módon öltenek testet. Vannak, akik a tanulás folyamatának velejáró lépéseinek tartják és vannak, akik csak keseregnek és kárhoztatják a balsorsot az újabb igaztalanságokért. A magyar néplélek sajnos ez utóbbiba tartozik, hiszen még a ‘vigadásunk is sírva történik’. Pedig a kesergés és önmarcangolás sajnos nem fog előbbre vinni soha. A trianoni gyásznak nemzeti identitásunkat kell képeznie, de nem szabad hagynunk, hogy gúzsba kösse gondolkodásunkat, mert az megfosztana bennünket a szebb jövő reményétől.

Éppen ezért azt javaslom, hogy tanuljunk belőle, hiszen a történelemben mindenkor van hasonlóság, akár a jelenkorral összevetve is. Különleges helyzetekben különleges megoldások kellenek, pont úgy, ahogy azt Kemal Atatürk is tette törökhonban, amikor is az 1919-23-as török függetlenségi háborúban fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, amivel sikerült megőriznie országa egységét.

Nekünk sajnos ekkor sem volt szerencsénk, ugyanis a front összeomlása után nem egy állhatatos és határozott államférfi állt az ország élén, hanem egy megrögzött, magát haladónak gondoló pacifista – ugye mennyire ismerős ez a kifejezés ma is -, egy bizonyos gróf Károlyi Mihály.

“Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben nemcsak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő Összes- nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti, Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

Ahogy a lélek természetét nálam összehasonlíthatatlanul jobban ismerő Sigmund Freud jellemezte Károlyit: “A magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett elnökké választaniuk.”

Valószínűleg igaza volt a professzornak, hiszen a Székely Hadosztály folyamatosan visszavonásával a magyarok egy labilis és gyengén felszerelt, 5000 fős román seregnek adták át Erdély fennhatóságát. A döntés nem csak, hogy hadászati szempontból felfoghatatlan, de a hazaárulás gyanúját is magában hordja.

De az összeomlás legfőbb oka nem is kifejezetten Károlyi alkalmatlansága volt, hanem a Tanácsköztársaságban megszülető ‘proletariátus’, vagyis a szocializmus pusztító eszméjének a kormányzásban történő kibontakozása. Kísértetiesen hasonlít ez a modern Magyarország történetében demokratikus úton választott baloldali kormányok regnálására.

Különösen pikáns színezetet ad ez a migrációs válság idején a befogadás és emberközpontúságot hirdető baloldaliak felfogásának, hogy nem is olyan régen, 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazás során a nemzettársaink megtagadása ellen agitáltak. Soha nem fogom elfelejteni azt a szégyent, amit akkor a magyarságom miatt éreztem. Úgy tűnik, hogy 40 évnyi szocializmus képes volt kiölni az emberekből az egészséges öntudatot és indentitást, továbbá ilyen rövid idő alatt kitörölni ezer év emlékét. De szükséges is az emlékek és tradíciók megsemmisítése, hiszen csak így veheti át a helyüket valami új. A tények tükrében nem tudok másra következtetni, mint hogy a baloldal nagy emberszeretete nem egyetemes, hanem diszkriminatív és azt csak bizonyos népcsoportokra alkalmazza. De az idegen nem szükségesen jó vagy rossz, csupán más.

A népbutítás tökéletes szemléltető példája az alábbi bejegyzés, amely őszintén vall a nemzet tragédiájának liberális felfogásáról. Abszolút kisebbségként nem derogál nekik egy egész népnek nekimenni, majd ha a provokációra felülő érzékenyebben társaink ezt szóvá teszik, akkor azonnal rohannak emberjogi aktivistáinkhoz, hogy micsoda sérelem érte őket és különben is csak a gyűlöletkeltés folyik itt – ez tükrözi a szólásszabadságról alkotott elképzelésüket is, ami ugye csak akkor létező fogalom, ha ők sértegetnek bárkit, például azokat, akiknek házában teljes jogú állampolgárként élhetnek.

egymillióan a butaságért

Forrás: facebook.com

A jövő

Az új idők mindig új kihívásokat teremtenek, de a kulcskérdés továbbra is változatlan: mi a magyar nemzet érdeke? A többségben lévő románok, szlovákok és szerbek szándékos provokálása biztosan nem viszi előrébb ügyünket, de ez nem egyenesen arányos azzal a szintén baloldali felfogással, hogy a békés szomszédi viszony megőrzésének érdekében bármit megengedünk nekik, még akár meg is tagadjuk határon kívül rekedt honfitársainkat – bár a népszavazás után nem hiszem, hogy ez igazából bármi nehézséget is okozna számukra.

A sors furcsa fintora, hogy épp a gyalázatos népszavazás évében történt csatlakozásunk az Európai Unióhoz, ami akkori reményeink szerint megoldotta volna a határon túli magyarok anyaországgal kapcsolatos viszonyát, hiszen a határok az integráció következtében leomlottak és lehetőség nyílt egy egységes gazdasági térség kialakítására az erdélyi magyarsággal, vagy bármely más nemzetiségével. Sajnos azonban ez az álom gyorsan szertefoszlott, hiszen a minden fél számára előnyös és természeti tájegységeket összekötő térség nem valósulhatott meg, mert a fogadó félben nem volt meg a befogadó készség és inkább az ottani magyarok további kulturális és gazdasági elnyomását folytatták, amihez újdonságként jött még a közigazgatási ellehetetlenítés is.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem hibáztatom a románokat, hiszen ők csak azt tették, ami a ma is létező revíziótól való félelmükben – hiszen ők is pontosan tudják, hogy jogtalanul szereztek ekkora zsákmányt – szükséges volt ahhoz, hogy megtartsák újonnan szerzett földjüket. És tették, mert tehették. Senki sem volt, aki felemelje szavát az igazságtalanságok ellen.

A Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe foglalásával ennek a folyamatnak szimbolikusan is véget vetettünk, ami egy nulladik – de ugyanakkor kötelező – lépésnek tekinthető. Az igazi feladat ugyanakkor még csak most kezdődik: a múlt olyan módon való feldolgozása, amely segít megőrizni a történteket az identitásunk részeként, de mégis lehetőséget teremt a továbblépésre, ugyanis ma már kevés az, hogy ‘Vesszen Trianon!’

Sikerek és megint csak sikerek kellenek az élet minden területén, amit csak kemény és elszánt munkával lehet elérni, de a befektetett energia mindig meghozza gyümölcsét, hiszen ez az, ami újra felemeli önbecsülésünket. Mi magyarok szeretünk a sorsunkért másokat hibáztatni – sajnos a múltunkban volt is lehetőségünk ezt megtapasztalni -, de most nincs időnk erre, most új kihívások állnak előttünk. Történelmi a lehetőség és ezzel együtt a felelősség is. Nekünk kell utat mutatni az önmagát elhagyó és csipkerózsika álmából nehezen ébredő Európának, azáltal, hogy ismét megakadályozzuk a kontinens sorsát 100 esztendőre megpecsételő félhold zászlói alatt beáramló emberek tömegeit -hiszen már tudjuk, a történelem ismétli önmagát, a kérdés, hogy tanultunk e belőle valamit. A mostani különleges helyzetben kitartunk egy különleges ember mellett vagy inkább újra egy megfoghatatlan eszme iránti érzelemtől átfűtött pacifistára bízzuk nemzetünk és kultúránk sorsát?

A választ megtaláljuk a nemzeti emléknaphoz való politikusi viszonyulásokban.Trianon egy szimbólum: dicső, de mégis hányattatott múltunk lezárása, és új, jövőre fókuszáló, pozitív gondolkodásunk kezdetének megkérdőjelezhetetlen ismertetőjegye.

Previous

Lehet más a politika?

Next

Idealisták alkonya

2 Comments

  1. Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”:
    – Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen”. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.);
    – A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf kijelentette: „Romániát a hármas szövetség szempontjából elveszettnek kell tekinteni a magyar soviniszta politika által a románok körében keltett elkeseredés következtében.” (Jászi Oszkár: A Habsburg- Monarchia felbomlása. 1982, 500.);
    – A Monarchia bukaresti nagykövete, gróf Ottokar Czernin, a cseh arisztokrata „ismételten figyelmeztette Bécset, hogy Magyarország nemzetiségi politikáján változtatni kell, különben Románia csatlakozni fog az antanthoz”. Egy másik jelentésében Károly román király nyilatkozatát idézte, miszerint „ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, háború esetén Románia nem tudna a Monarchiával tartani…” (Jászi, 500.).————————————————————————————————–1916. augusztus 17. (négy évvel Trianon előtt):
    Amire, mint láttuk 1913-ban ketten is figyelmeztettek, három év múlva bekövetkezett. Részlet „Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről” című iratból:
    „1. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja.
    2. cikkely. Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. […]
    3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.” (Trianon, 2003, 17.) A szerződést akkor nem hozták nyilvánosságra.—————————————————————————————————————————————————————————————————–1917. július 20. (három évvel Trianon előtt):
    A szerbek és a horvátok képviselői aláírták az úgynevezett „korfui egyezményt” a szerb- horvát-szlovén állam megteremtéséről;
    1918. június 3.:
    Franciaország elismerte a csehszlovák államot;
    1918 nyarán:
    Gróf Tisza István közölte gróf Esterházy Móriccal:
    „Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen nem képezheti nemzetközi alku tárgyát.” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis, 2000, 515.);
    1918. augusztus 16.:
    Nagy-Britannia és …
    … 1918. szeptember 3.:
    az Amerikai Egyesült Államok szövetségesének ismerte el a csehszlovák nemzetet;
    1918. október 17.:
    A miniszterelnök még Wekerle Sándor, amikor gróf Tisza István elismerte, hogy elvesztettük a háborút. Részlet 1918. október 17-én a Képviselőházban elmondott beszédéből: „T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.” (Trianon, 19.)
    Végre valaki kimondta a magyar képviselőházban a nyilvánvalót. Éppen ideje volt. Ugyanakkor Tisza ismét túlzott-tévedett. A „hősies védekezéshez” ugyanis, ami „az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenné”, a Monarchiának már nem volt megfelelő fegyveres ereje. Azokban a percekben, amikor ő a Képviselőházban beszélt, az olasz és az orosz fronton harcoló ezredek egész sora (nem néhány ezred) tagadta meg az engedelmességet. Badenben már készült a főparancsnokság jelentése a hadsereg felbomlásáról.
    A felbomlás könnyen megérthető. Egyrészt a legénység és az alsóbb rangú tisztek egy része már nagyon utálta a háború négy évét. Az utolsó évre már rongyosak, éhesek voltak, belefáradtak a háborúba. Szerepe volt ebben az általános anyaghiánynak is. Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy írta naplójába: „1918. November 3: Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt lőszer.” (Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata. 1983, 28.) Ruha nélkül sem könnyű, ám élelmiszer és lőszer nélkül lehetetlen háborúzni. Ebben nem volt különbség magyar, német, vagy nemzetiségi legénység között.———-KÁROLYI MIHÁLY IGAZSÁGA – magyar kiadás
    http://www.magyardiplo.hu/2010-oktober/276-karolyi-mihaly-igazsaga
    Itt az ideje, hogy ahányszor csak kell, újra meg újra igazságot szolgáltassunk Károlyi Mihálynak. A tisztességnek, a felelős szónak, a történelmi tényeknek.

  2. Népszavazás idején, délelőtt, mikor a kijelölt iskolába mentem szavazni, az ismerős portás azzal fogadott: hiába jöttél, úgyis kevesen lesztek(sic!)! Na, erre varrjanak gombot, akik azt hiszik, itt minden úgy történt, ahogy akartuk volna!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén