Véget érni látszik a világ legnagyobb szappanoperája, a Donald Trump főszereplésével tartott amerikai elnökválasztás. A storyt talán még Hollywoodban sem tudták volna jobban megírni: a végig esélytelennek tartott és lenézett jelölt végül elnyerte a fele királyságot. A történet bár sokak számára egy rémmesének tűnhet, valójában azonban tökéletesen illeszkedik egy immár globális folyamatba, amely során az emberek – megelégelve a regnáló politikai elit polkorrekt gondolkodását – úgy döntöttek, hogy visszaveszik saját kezükbe az irányítást. Történelmi időket élünk.

Magyar idő szerint 8:37 perckor végleg eldőlt, hogy az Egyesült Államok 45. elnökét Donald J. Trumpnak fogják nevezni. Nem kis teljesítmény ez a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező milliárdostól, hiszen a tapasztalat hiánya mellett a teljes közhangulat is – látszólag – ellene dolgozott. Az összes jelentős gazdasági és médiaszereplő Hillary Clinton győzelmét várta, ugyanis ő lett volna a korábban kiharcolt törékeny hatalmi rend biztosításának záloga. Ez az egyoldalú, elfogult és egyhangú ellenszél pedig sokszor még Trumpnál is undorítóbb kijelentésekre ragadtatta magát –  persze itt most nem a használt szavak, kifejezések szalonképességéről beszélek, hiszen ez a véleményszabadság egyfajta szimbólumává lépett elő, hanem a másként gondolkodni merők visszataszító megbélyegzésére és ellehetetlenítésére.

Gondoljunk csak a Trumpot folyamatosan átkozó, jelöltségét hol heccként, hol pedig a diktatúra eljöveteleként beállító médiára. Ennek a közkedvelt narratívának aztán vannak további gyöngyszemei, mint például az az Amerikában bevett gyakorlat, hogy az általános iskolában a fiatal nebulók – önkéntes alapon – kiállnak a táblához, és kiválasztják jelöltjüket. Nos, elképzelhetjük, hogy a sajtó által kirekesztőnek bélyegzett republikánus jelölt nem sok szavazatot gyűjthet be egy multikulturális osztály előtt, amely végső soron a többiek véleményét érdemben befolyásolja, miközben a szimpatizánsokat ellehetetleníti.

Másik, szintén közkedvelt befolyásolási módszer, amely során a meglévő hírességek iránt érzett rokonszenvet próbálják meg a politikusok kiaknázni. Ezeket a népszerűségi mutatókat pedig a bulváron  keresztül lehet a legjobban bemutatni, amiben a demokraták – az iskolai példához hasonló okok miatt – hagyományosan erősebbek. A tét növekedésével ezek a hangok is egyre elképesztőbb méreteket öltöttek. Voltak itt celebek, akik az ország elhagyásával fenyegetőztek, mint pl. Cher vagy Barbara Streisand. Persze a versenybe ki-ki saját képességei szerint szállt be, így  például Madonna úgy akarta támogatni – az egyébként a ‘nők jogaiért küzdő’ – Clintont, hogy minden szavazónak beígért egy hosszú és élvezetes orális kényeztetést – higgyük el neki ha ő mondja, hiszen nem kis részben erre alapozta korai sikereit. Aztán Robert De Niro személyében volt olyan is, aki azt tartotta hatalmas és szellemes színészi teljesítménynek, ha egy percen keresztül válogatott trágár kifejezések tárházával átkozza a republikánusok jelöltjét. És persze olyan is volt, aki csak ‘szimplán’ állt ki mellette, mint a hagyományosan demokrata párti George Clooney.

debate-hillary-trump-ben-garrison_2_orig

A liberális média még az egyértelmű vereség után is tenné szolgalelkű dolgát. Forrás: grrrgraphics.com

Mind a média, mind az oktatási rendszer, mind pedig a hírességek egyetlen célja nem más, mint az ellehetetlenítés, a másik lejáratása. Remélik, hogy kiállásuk azt eredményezi, hogy a más értékrendet képviselőknek ezáltal még esélyt sem adnak a legfőbb hatalomért folytatott küzdelemben. Ez kicsit hasonlít Trump egész választási kampányához is, hiszen az az ember, aki a politikára karrierként tekint, nem teheti meg, hogy a korábbi játékszabályokat felrúgva, olyan szalonképtelennek bélyegzett kijelentéseket tegyen, mint amelyeket Trump megengedett magának – könnyen tehette hiszen ő milliárdosként független a teljes politikai elittől. Ez az egzisztenciális kihívásoknak kitett, az ellehetetlenülés fenyegetettségét magában hordozó folyamat aztán legitimálta saját magát, megteremtve ezzel a polkorrekt gondolkodás megkerülhetetlen világát – amelyet Trump fenekestül forgatott most fel, elhozva ezáltal az Új Rendet.

Ebbe a sorba illeszkedik aztán még egy nagyon fontos elem, amelyet a meglepetési-hatásért egyedül okolni lehet, és ez a közvélemény-kutatók szerepe. Azt már tudhattuk az osztrák elnökválasztás első fordulójából, valamint a brexit körüli előrejelzésekből, hogy az általuk közölt adatokat koránt sem lehet megbízhatónak tekinteni, de az a tény, hogy még a választás napján is 90%-os esélyt jósoltak Clintonnak, valamint az összes médiumnál végig demokrata párti győzelmet vártak, felvet néhány kérdést. Az első és legfontosabb, hogy szabad e többé megbíznunk ezekben az üzleti és politikai életnek kiszolgáltatott közvélemény-kutatókban akkor, amikor az objektív adat közlésére hivatkoznak, vagy őket is inkább a politikacsinálás szereplőinek tekintjük, akik a közölt információkon keresztül az általuk kívánt jelölt érdekében akarják befolyásolni a közvéleményt?

Anélkül, hogy naivnak tartanánk magunkat, tekintsünk el most egy pillanatra az utóbbi és igencsak valószínű forgatókönyvtől, és vizsgáljuk meg, hogy a közölt adatok ellenére mégis hogyan nyerhetett Trump.

A nyereség okai

Az okokat kutatva egyetlen elemre vezethetjük vissza tulajdonképpen a teljes Trump-jelenséget, mégpedig arra, hogy az emberek megértettek: ez az utolsó esélyük. A sokat emlegetett globalizáció következtében, az elitek haszonszerzése céljából a meglévő és hagyományos fehér-angolszász-protestáns (WASP) értékrendre épülő társadalmat olcsó bevándorlók millióira kívánták cserélni, akik bár jelentős tömeget képviselnek, mégsem rendelkeznek érdekérvényesítő képességgel, így könnyen megvezethetők. Ez nem új folyamat, már régóta elkezdődött, és emiatt teremtették meg a félelmet okozó és szabadságot eltaposó polkorrekt közgondolkodást, hogy az ez ellen tiltakozó embereknek a hangját elhallgattassa. Sikerült is volna a mesterterv – gondoljunk csak az Amerikában lévő 11 millió illegális mexikói bevándorlóra, akiknek Obama belebegtette az állampolgárságot, vagy az Európában ma is zajló betelepítési folyamatra -, hiszen ez a fajta bevándorlás, és a szaporodási rátában mutatkozó óriási különbség végleg átrajzolta volna a társadalom demográfiai összetételét, elvéve a reményt is a jobboldaltól, hogy valaha kormányra kerülhet. Ezt a mellőzöttséget megelégelve és a politikai elit visszataszító húzásaira adott válasz az, amely tulajdonképpen Trump megválasztásában most  kicsúcsosodott.

Tudták, hogy ez az utolsó alkalmuk, ahogy azt is tudták, hogy valami újat akartak, a tét pedig óriási, hiszen most volt egy jelölt, aki tényleg az igazi változást képviselte. Ez pedig a rekordokat döntögető választási részvételben is megnyilvánult. Annak  ellenére, hogy a média egyetlen alkalmat sem felejtett el, hogy Trump bűneire felhívja a figyelmet, úgy tűnik, hogy még így is jobb választásnak tűnt Clintonnál.

election-decision-rgb-ben-garrison_orig

Miért döntöttek az amerikaiak Trump mellett? Forrás: grrrgraphics.com

Trump sikere tehát csak részben köszönhető probléma-, és szókimondó személyiségének, ám sokkal inkább annak, hogy a fennálló renden kívülről érkezett – beszédes, hogy az ideit tartják minden idők legnépszerűtlenebb jelöltjei közötti összecsapásnak.

Ugyanakkor az már mindenképpen kijelenthető, hogy ez a folyamat, amely során a korábbi elit érdekeinek történő megfelelési kényszer és polkorrekt világ lebomlófélben van. Helyét átveszi egy új, az emberek valós igényeire és a kihívásokra őszinte válaszokat adó, demokratikusabb világ. Ez volt tapasztalható korábban a brexitnél, és most ugyanez érte el Amerikát is.

Mit hoz az Új Rend Amerikának?

Egyelőre nehéz megjósolni az új elnök által jelentett gazdasági és jogi következményeket, de mivel az USA-ban nagyon erősen lábakon áll a fékek és ellensúlyok rendszere, ezért a napi ügymenetben nagy változás nem várható. Inkább csak politikai és társadalmi értelemben következik be változás azáltal, hogy megbuktak a korábbi elitek és véget ér a polkorrekt beszéd korszaka. A korábban a diktátor mellett még világ végét hozó atomveszélyként is beállított Trump első elnöki beszéde azért sokkal inkább a megbékélésről és együttműködésről szólt:

Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket, komplikált ügy volt. Most hívott Hillary Clinton, és gratulált nekem, önöknek. Gratulálok neki és családjának a kemény kampányhoz. Nagyon keményen és hosszan dolgozott az országért, ezért hálásnak kell lennünk. Az országnak most viszont egyesülnie kell. Ezennel megfogadom, hogy minden amerikai elnöke leszek. Azokhoz is szólok, akik nem szavaztak rám, és vannak elég sokan: ez önökről is szól. Önök is szeretik az országukat, amiben minden vallás és rassz biztonságban élhet. Újjáépítjük az országot, és megvalósítjuk az amerikai álmot. Üzletember vagyok, tudom, hogyan kell. Mindenkinek megvan a lehetősége. Senkit nem felejtünk el. Mindenre jut idő és energia, a városainkra, az infrastruktúrára, és senki mögött nem maradunk le. Végre foglalkozhatunk a háborús veteránokkal is. Nagyszerű gazdasági tervünk van. Kiváló kapcsolataink vannak más országokkal. Amerika mostantól a legjobb lesz. Mernünk kell nagyot álmodni.”

Nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de ezek alapján úgy tűnik, hogy az új elnök körüli nemzetközi hisztériakeltés sokkal inkább a régi rendszer kihívójának, és nem egy véreskezű diktátornak szólt.

Mindenesetre azért szögezzük le, hogy nehezen tudnám elképzelni, hogy a világ bármely más államában választást nyerhetne egy Trump-szintű figura, így ez egyfajta görbetükör is lehet az amerikai fogyasztói társadalom felé – és ne feledjük, hogy még mindig ő volt a kevésbé rossz jelölt az amerikaiak szemében, ami alapján el tudjuk képzelni, hogy mekkora elégedetlenség lehet az amerikaiakban a polkorrekt elitjükkel szemben.

Mit hoz a világnak?

Ez a kérdés hordozza magában a legnagyobb talányt, hiszen kritikusai éppen a kiszámíthatatlanságát hozták fel ellene legfőbb érvnek. Éppen ezért nehéz okosnak mutatkozni a kérdésben, de annyi bizonyos, hogy a Clinton fémjelezte külügyminiszterségnél csak jobb megoldások születhetnek mind a Közel-keleten, ahol végre őszintén lehet beszélni, hovatovább visszaszerezni az ellenőrzést az esztelen és féktelen migráció felett, mind Oroszországgal kapcsolatban, ahol a hidegháború óta nem látott mértékű orosz-amerikai viszony enyhülését is magával hozhatja Putyin iránt tanúsított új szemléletű felfogása. Összességében így első ránézésre inkább békésebb hely lesz a világ az ő elnöksége alatt.

A harmadik legtöbbet hangoztatott érv ellene, hogy lebontaná a NATO-t, vagyis azt a katonai szövetséget, amelynek tagjai önként vállalták, hogy lemondanak katonai erejükről, és szinte teljes egészében átadják a helyet az amerikainak, akik utána bármikor jöhetnek bármelyik országba ‘gyakorlatozni’ – vagy ha úgy tetszik, erőt demonstrálni. Szeretem az olyan őszinte katonai szövetségeket, amelyben csak az egyik állam rendelkezik – méghozzá a világ legerősebb – hadseregével. Ez ugyanis biztosan garantálja, hogy a tagoknak egyenlő arányú befolyásolási képességük lehessen… Komolyra fordítva a szót: nehéz úgy bármiről is tárgyalni, ha nem vagyunk alkupozícióban – ez már bebizonyosodott a Török-EU megállapodás kapcsán is. Nem csoda, hogy a magyar miniszterelnök ma az első számú képviselője egy közös európai hadsereg felállításának.

Szegről-végről szintén idetartozik Trump viszonyulása a szabadkereskedelmi egyezményekhez is, amelyekről lesújtó véleménye van, ugyanis szerinte nem kedvez az amerikai munkásoknak. Szerintünk meg nem kedvez az európai fogyasztóknak, így úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben is egyetértés van köztünk.

Magyarország helye az új világban

Végül pedig az egyik, talán legfontosabb kérdés, hogy mindez mit jelent Magyarország viszonylatában. Emlékezetes, hogy hivatalban lévő kormányfőként elsőként Orbán állt be Trump mögé, és ezt a gesztust később nagyra értékelheti az újdonsült elnök, így reális esély kínálkozik a kapcsolat javítására. Az eredmény azért is érdekes, mert sokan már talán Orbán külpolitikai visszaszorulását látták az érvénytelen népszavazásban, valamint az azt követő alkotmánymódosítás körüli csatározásokban. Nos, nekik ez az eredmény mindenképpen felér egy kijózanító pofonnal, hiszen az Új Rendnek éppenséggel Orbán az egyik legfőbb európai hírnöke.

Hogy végső soron mi fog változni, azért még nehéz lenne előre megjósolni, annyi már bizonyos, hogy semmi sem marad olyan, mint régen. Az újfajta kihívások újfajta politikai válaszokat igényelnek, amelyre a polkorrekt liberalizmus többé már nem tud valós megoldásokat adni. Új kor hajnala virrad, a történelem csak most kezdődik.